A szuperhős vakbele - november 15. péntek

Reggel ¾ 8-kor bejött a távozó éjszakás orvos és az arcára kiült a döbbenet, mert Lőrinc nem volt az ágyában. Mert az én ágyamban volt. Ott kötött ki a hajnali hasgörcsök eredményeként. Mikor az orvos meglátta, szemrebbenés nélkül megvizsgálta, igyekezve nem felébreszteni.

Később volt vérvétel, a korábbi vénázások után el lehet képzelni, hogy ez se volt éppen vicces. És rá kellett állni a mérlegre: 16,5 kg, azaz egy kilót fogyott az elmúlt héten.

Tíz óra tájban bejött az mai napra rendelt orvos és behozta, megmutatta az elkészült laborleletet. Nem minden tökéletes, de az előzmények ismeretében rendben van. Csak én csodálkoztam, mert én még ahhoz vagyok szokva, hogy a betegnek szokás üldözni az orvos az eredményért.

A délelőtt aztán kiválóan sikerült! Felült, és játszott, színezett, rajzolt. Közbe-közbe jött egy hasgörcs, de két görcs között , ma először mindig kisütött a nap. 

Aztán délután, egy kiadós alvás után, jött a nagy pillanat: egy fél pohár tea, próbaképpen, 9 nap után először. Ha minden OK, kiveszik a csövet a gyomrából, orrából. 

Úgy nyelte, mit egy kis gödény. Aztán kisvártatva megoldott önállóan mindent: addig piszkálta az orrát, ami az elmúlt napok alatt alaposan bedugult és a cső miatt rendesen kifújni se lehetett, amíg kiszedte a csövet. Majd fülig érő szájjal megkérdezte: "Akkor most már ehetek?"

És így folytatódott az este:

Most éjfél múlt, épp most volt az utolsó mai infúziócsere. És azon alkudozik, hogy olvassunk egy mesét. 

Na, olvassunk!