A szuperhős vakbele
Rémmese számos felvonásban - happyend-del
Írta az élet, katéterre, drain-re és gyomorszondára
Lejegyeztem én, bő lével
Akinek nincs ideje a bő lére, annak megsegítésére a lényeges,
Lőrinc egészségügyi állapotára vonatkozó részeket vastagon kiemeltem.
november 4. hétfő
Apa elutazott Chicagoba, egy nagy és fontos megbeszélésre.
Mindez pénteken délután derült ki, úgyhogy a repülőjegy vásárlás is nagy sietve
történt, és munkaidőn túl már céges hitelkártyát se volt, aki adjon, így aztán
vitte az én jó öreg magyar kártyámat.
Lőrinccel alaposan megbeszéltük, hogy Apa most elrepül
messzire, egy messzi-messzi irodába dolgozni, olyan messzire, hogy este se tud
hazajönni. De csak négyet kell aludni, és mire pénteken hazajövünk az óvodából,
már jön is haza.
Lócinak szokás szerint csak egy fontos kérése volt: „Mit
hozol nekem?”
november 5. kedd
Mivel itt az a (számunkra érthetetlen) szokás az óvodákban,
hogy a 4 éveseknek már nincs alvás délután, a mi alváshoz ragaszkodó
gyerekünket általában hetente kétszer elhozom ebéd után egy kiadós délután
szuszókálásra. Így ma is. Bár nem ment könnyen a meggyőzés, mert ragyogott a
nap, és az alvásnál százszorta vonzóbb a parkba menés gondolata. De végül
sikerült megalkudnunk, hogy ha alszunk egy szépet, utána kijövünk a parkba
BICIKLIVEL. „A pedálossal?” „Azzal, hát!” Ez nagy dolog, mert a pedálossal
ilyen messzire még nem jöttünk, a legnagyobb közös biciklitúra eddig a környező
földutakig terjedt két nappal ezelőtt.
Bő másfél óra aludás
után bágyadtan ébredt, amit annak tudtam be, hogy még nem kávézik. Pilledten
azt mondta: „Mami, kitörött a gyomrom.” „Akkor ne is menjünk biciklivel a
parkba?” „De, igen!” Mentünk. Ügyesen.
De a parkban már nem igazán játszott,
pedig Angelo barátja is várta, inkább az ölembe bújt. Lőrinc a játszótéren az
ölemben??? Na, ez már tényleg nem OK! Aztán tisztáztuk, hogy lehet, hogy hányni
is fog. Ezért gyorsan felálltunk, hogy célra tartva hányhassunk, ha kell. És
akkor csörgött a telefonom. A bank szerette volna, ha kellő személyazonosítás
után megerősítem, hogy én fizettem az imént az USA-ban a hitelkártyámmal.
Miközben Lőrinc hányt, én
bevallottam, hogy én fizetgetek épp Chicago környékén, semmi baj, nem kell
letiltani a kártyát. És csak a bal cipője orrát hányta le. Egész jó eredmény.
Az ő biciklijét hazavitték Angelo-ék, mi meg hazabicikliztünk az enyémen. Az este bágyadtan telt, egy újabb hányással,
ami már egyenesen a WC-ben kötött ki, de végül se vacsora, se fürdés, irány az
ágy.
Éjfél felé ébredt
fel, azzal, hogy nagyon fáj a hasa. És nem is akart újra lefeküdni, csak
vergődött a TV előtt. Amikor megpróbáltam megfogdosni/megtapogatni a hasát nem
hagyta. Na, ez már tényleg nem vicc, irány
az ügyelet Melzo-ban. Az ötletet, hogy menjünk a doktor bácsihoz szinte
lelkesen fogadta.
A lakásból kilépve átnéztem Andrea-ék felé, hátha világos
van. Mivel Andrea önkéntes mentőzik, talán van véleménye, hogy lehet-e ez
vakbélgyulladás. De sötét volt. Nem úgy Veronica-éknál, ahol még világos volt.
És mivel nem pontosan emlékeztem, hol is van Melzoban a kórház, annak ellenére,
hogy tavaly a csalánkiütéssel is oda mentünk, gondoltam bekopogok, van-e kedve
Veronica-nak csatlakozni hozzánk.
Gaetano jött, és mutatta az utat. És
szerencsére ő beszélt és ő is hallotta az orvos válaszát, így még véletlenül se
merül fel, hogy nyelvtudásom hiányossága okán félreértettem valamit. A doki
nagyon gyorsan elintézte a „vizsgálatot”. Miután Gaetano elmondta mindazt, amit
én útközben elmondtam neki, a doki
megnyomta Lőrinc hasát egyszer jobbról, egyszer balról, majd annyit mondott,
hogy a hasa puha, tehát ez nem vakbélgyulladás. Maximum egy vírusfertőzés
lehet. Menjünk haza és másnap látogassuk meg a gyerekorvost. Írt valami
cseppet, hogy ha hányna még, azt vegye be. Ezt ki sem váltottuk – de a
továbbiakban nem is hányt Lőrinc.
Hazamentünk és mindketten elég fáradtak voltuk ahhoz, hogy simán aludjunk
reggelig.
november 6. szerda
Reggelre lázas lett. Délelőtt olyan 38,5 C. Fájlalta a
hasát, de lényegében elvolt a tv-vel.
A gyerekorvosunk délután rendelt, amit
kivételesen azért is tudtam, mivel előző délelőtt kértem tőle időpontot,
acélból, hogy adjon egy igazolást, hogy Lőrinc egészséges és járhat tornázni.
Négyre volt időpontunk, az orvos kettőtől rendel. Korábbi tapasztalataim
alapján, telefonon elérni is leginkább rendelési időben lehet. Ha fel is hívom
kettőkor, és van is korábbi időpontja, mint a négy órás, a vírusfertőzés
nyilván nem olyan sürgős, és akkor is legfeljebb másfél órával előbb vagyunk
ott.
Négykor ott voltunk. „Mami, vigyél engem!” – és innentől
mindenhova kézben vittem. A gyerekorvos, szimpatikus fiatal pasas, miután
elmondtam, hogy műsorváltozás van az egészséges igazoláshoz képest, alaposan
megvizsgálta. Nem csak egy nyomás jobbról, egy meg balról. Még ugrani is
kellett, hogy az ugrástól fáj-e. Fájt.
Vélemény: ez bizony igencsak lehet
vakbélgyulladás. Ad egy papírt, azzal menjünk az ügyeletre. De ne Melzoba! Naná,
hogy oda nem. Irány a San Raffaello kórház, ami ott van, Gyuri munkahelye
mellett, ahhoz a forduljbalra se
kell.
Jó nagy dugó volt, biztos volt vagy másfél óra, mire odaértünk. Aztán
vártunk. Jó sokat. Nem tudom mennyit. Lőrinc az ölembe bújva, hasfájósan
nyűglődve. Azon alkudoztunk, hogy vegyünk az automatából olyan chipset, amit
mellettünk levő kisfiú is eszik. Egyrészt nem akartam, hogy egyen, másrészt
ilyenkor persze az aprópénz a kocsiban van. Akkor vegyünk vizet. Azt se
veszünk. Mert az apró tényleg a kocsiban van. Végül vettünk egy üres
műanyagpoharat, amibe engedtünk vizet a mosdóban. „Mami, te ne idd meg a
vizemet!” – így múlattuk az időt.
Aztán sorra kerültünk. Kedvesen, profin, gyorsan és alaposan vizsgált az orvos.
Majd ultrahangot és vérvételt kért. Az ultrahangra áttelefonáltak, azonnal
fogadnak, menjünk. Jött egy beteghordó, átkísért. Ne bolyongjon az a bamba
beteg összevissza az épületben.
Ultrahangos doktor néni hosszan nézegette a
pocakját, elölről, és hátulról. Roppant büszke voltam, amikor a veséjét
felismertem. Sok képet ki is nyomtatott. Aztán annyit mondott, hogy nehéz
meglátni, mert a vakbele be van bújva a többi belei mögé.
Beteghordó jött, visszakísért
a váróba. Ültünk, vártunk. Lóci az ölemben elaludt. Aztán visszahívtak
vérvételre a vizsgálóba. És a vérvételhez máris egy kanült tettek a vénájába.
Nekem ezzel mondták ki, hogy Lőrincnek vakbélgyulladása van. Valahol addig is
tudtam, de ez a „jól jöhet ez még” praktikus meggondolás afféle bizonyíték
volt. Ő csak annyit mondott, „nem szeretem, hogy betüskéztek engem.”
Vérvétel és lázmérés után (39 C), már be is
kötöttek egy paracetamol infúziót a kanüljébe. Aztán leparkolták a hordágyat
egy szobába, ahol már parkolt egy idős hölgy, a férje kíséretében. Én kaptam
egy széket. Miután felmatricáztuk az EKG-ját (a matricát a vénázás közben
tanúsított hősies viselkedéséért kapta, az EKG-t pedig csak úgy ajándékba,
miután csináltak és nyomtattak kettőt) Lőrinc hamarosan érdeklődni kezdett a
társaság iránt, így elhúztuk az elválasztó függönyt. Megcsodálták, milyen szép
gyerek, kérdezgették, jár-e óvodába és van-e barátnője (menyasszonya?),
bólintott és határozottan „si”-t mondott. Na, erre már én is kíváncsi lettem. „És
hogy hívják?” „Angelo”. Általános derültség. Azt hiszem, bizonyos fogalmakat
majd még tisztáznunk kell Lőrinccel…
Közben meg jó lenne, ha fel tudnám hívni Gyurit, mégis tudjon róla, mi itt a
helyzet. Illetve Veronicát, hogy próbálja megkaparintani a gondnoktól a
pótkulcsot és lássa el Malvint. Illetve csukja be a kertbe vezető ajtót, amit
roppant optimista módon nyitva hagytam, hagy szellőzzön ki a szoba, amíg a
gyerekorvosnál vagyunk. Persze a mobilom lemerült. Naná, mikor máskor. Gyuri mobilját
tudom fejből.
Körbeudvaroltam a szobatársakat, van-e náluk mobil és
használhatnám-e. Kiderült, az úrnak volt valami fülműtétje, ami miatt nem tudja
használni a telefont, így aztán nincs is mobiljuk. De most nagyon sajnálják,
hogy nincs. Az arra járó orvos kérdésemre megengedte, hogy a vonalas telefont
használjam. Beütötte a saját kódját is. Gyuri mobilja nem kapcsolható. Újabb
próba – akkor sem. Minden bizonnyal ki van kapcsolva. Hurrá. Veronica mobilját
nem tudom.
Közben jött egy újabb beteg gyerek, olyan kiskamasz forma, anyjával, apjával,
mindkettőjük mobilját kipróbáltam: semmi.
Aztán mire lement a paracetamol, lett
laboreredmény, és már biztos, hogy Lőrincnek vakbélgyulladása van. Itt, ahol
vagyunk a San Raffaello-ban a sebészet kb. 8 éves gyerekektől fölfelé van
berendezkedve, Lőrinc kicsi még, ezért tovább kéne mennünk egy másik kórházba.
Ha egyetértek, hívják a mentőt.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem
akarunk-e inkább saját kocsival menni, de aztán elvetettem az ötletet. Egy
becsövezett, vakbélgyulladt gyerekkel, nekimenni a nagy milánói éjszakának,
ismeretlen kórházat keresni, nem tűnt túl jó ötletnek. És a mentő kb. fél óra
múlva meg is érkezett.
„Gyere Lőrinc, megnézzük milyen egy mentő belülről!” „De
Mami, üljél mellém!” „Még szép! Ki nem hagynám!” Aztán mentünk. A végén már
egészen bent a belvárosban, kis tekergéssel, meg itt egy útfelbontás, ott egy
lezárás, hol is a mentőbejárat? Meglett.
Gyerekügyletnek festő helyen fogadtak.
Hamar túl voltunk a „csak keveset beszélek olaszul” szokásos közlésemen. Mire
egy orvos: „és angolul?” egy ápolónő: „és oroszul?”. Haha. Maradtunk az
angolnál. Egyébként meg nem is maradtunk, mivel kiderült, hogy nem jó helyen
járunk. Pontosabban nem jó épületben. Úgyhogy egy másik, (talán már kórházi)
mentővel irány tovább, egészen az út túloldalára. Fel a negyedikre.
Ez már a
gyereksebészet. Rögtön ágyba fektetik Lócit. Kétágyas szoba, mindkét betegágy
mellett egy fotelágy az anyukának. A szobában egy anyuka, és aznap műtött,
kétéves forma, down kóros kisfia lelkesen fogadnak: de jó, társaság jött! Mivel
a műtét kicsi volt és utána átaludta a napot, most virgoncan röpköd, mesét néz
a TV-ben, pedig éjfél is elmúlt már. Mindez részletesen, persze csak később
derül ki.
Először a telefonját kaparintottam meg, hogy hívjam Gyurit. Semmi.
Kikapcsolva.
Vizsgálat, papír hegyek, gyűlik az összes eddigi, plusz töltünk ki
sok újat. Róla, rólunk, a családban előforduló betegségekről, allergiáról,
mindenről.
Közben Lőrincnek pisilni kell. Na, de hogy vigyem ki infúzióval
pisilni? És hova? Az infúziót átteszik egy mozgatható állványra, azt toljuk
magunkkal és már a folyosón robogunk, amikor utolérnek, és felvilágosítanak,
hogy a szobánkhoz tartozik fürdőszoba, talán ott keresgessük a vécét. Meglett.
Aztán az orvos felvilágosít, hogy feltétlenül műteni kell, reggel műtik. A
jelen állapota nem indokolja, hogy azonnal nekiessenek, meg amúgy is fel kell
készíteni, ezért is kapja már az infúziót, benne antibiotikummal. De már jó
helyen vagyunk, ha romlana az állapota, azonnal viszik a műtőbe.
Ezután történt az, amire ha visszagondolok, most is könnybe lábad a szemem.
Leültem az ágya szélére és azt mondtam: „Figyelj Lőrinc! Nekem most haza kell
mennem, hogy behozhassam a cumidat meg a tigrist. (meg egy minimál túlélő
készletet, meg csináljak valamit a Malvinnal, meg becsukjam az ajtót, meg
begyűjtsem a kocsit a San Raffaello előtti fizető parkolóból...) Erre az én
bátor, hős kicsi fiam azt válaszolta: „Rendben Mami, de megmutatom, milyen
gyorsan gyere vissza!” És a karját maga előtt gyorsan balról jobbra húzva azt
mondta: „Ilyen gyorsan gyere vissza!” És adott egy puszit, és egy szál
ellenvetés nélkül elengedett. Idegen helyen, idegen emberek között az éjszaka
közepén.
Irány ki az orvosiba, az ügyeletes kedvesen kérdezte, hogy
miben segíthet. Leginkább abban, hogy mondja meg, hol a fenében vagyunk
egyáltalán. Kórház, utca házszám. Azaz, hova kell visszajönnöm. Illetve hogy
lehet itt taxit szerezni. Mindent megmondott, még útvonalat is javasolt, ő is
arrafelé lakik. A főportán hívtak nekem taxit (mert ugye a mobilom…) Amíg
vártunk kérdeztem, hogy itt a taxik elfogadnak-e bankkártyát. Volt nálam 50
euro és fogalmam se volt, milyenek itt a taxi tarifák, milyen messze vagyunk az
autótól és mibe fog fájni az a jó ég tudja hány órás parkolás... Hát a taxik
egy része igen. Legjobb, ha bemegyek itt az aulába, ahol van egy automata.
Bementem, és rá is jöttem, hogy a kártyám nincs nálam. Legutóbb két napja
használtam a közértben, és betettem a mellényem zsebébe. A mellényem meg
otthon. Remek. (kb. ez az a pillanat, amikor az ember felnéz, sóhajt, és
magában megkérdezi, na, ugyan mit szarik még mára a kutya? – hazaérve ez is,
szó szerint kiderült.)
Vissza a kapuhoz, közben megjött a taxi. A sofőrnek
gyorsan összefoglaltam a helyzetem. Ilyenkor a tömör fogalmazást kifejezetten
segíti a rendes nyelvtudás hiánya: Négy éves gyerek a kórházban, vakbéllel.
Autóm a San Raffaellonál, fizető parkolóban. Minderre egyben van 50 euróm. A
bankkártyám otthon. Ja, és Gorgonzolában lakunk (kb. 30 km). Belefér? Mondta,
hogy ó, persze. Nézzek a taxiórára. Néztem, de ettől még nem tudtam, milyen
messze vagyunk. Útközben kedélyesen elbeszélgettünk vakbélről, kórházról,
külföldön élésről.
A parkolónál kiszállt velem, először kifizettük a
parkolóórát, aztán kifizettem a taxit. A kettő együtt volt kb. 40 euro. Nem
tudom, mit mondott volna, ha a parkolóóra kevesebbet ad vissza, mint amit a
taxióra mutat, de úgy érzem, valamit kitalált volna. Aztán megvárta, amíg
kijövök a parkolóból, integetett, majd mentünk, ki-ki a dolga után.
Hazaérve
már-már szürreális kép fogadott: a konyha padlóján a szemét egyenletesen
szétterítve. A csomagolóanyag és komposzt. Malvin éhes volt. És dísznek egy
adag kutyakaka. Na, köszi. Persze az esti séta ideje is rég lejárt.
Villámtakarítás, gyors pakolás, közben telefontöltés. Indulás előtt még
konnektorról egy telefon Veronicanak, akit az ágyból vertem ki, persze. „Nyisd
ki az ablakot, két perc és jövök.” Mert a hálószoba ablakuk az udvarra nyílik,
rövidebb, mint körbe menni. Szegény csak pislogott, amikor megálltam az
ablakuknál, kisbőrönddel a kezemben.
Fél kettő is elmúlt már. Utóbb
visszagondolva, kb. egy rideg főnök modorában hadartam végig a lényeget:
„Lőrinc kórházban, vakbél. Itt a kulcs, Malvint reggel-este etesd meg és
engedd ki a kertbe, pisi-kaka. Kutyakaja az ajtónál, nagy zacskóban. Holnap
írok sms-t, hogy hol vagyunk. Köszönöm! Szia!”
Szegénynek felébredni se volt
ideje.
Negyed három tájban értem vissza, és konstatáltam, hogy a
kórház melletti mélygarázs 2-től 6-ig zárva. Kiváló. Nem elég, hogy a C zónában
vagyunk, azaz a belvárosban, ahol a puszta behajtásért is fizetni kell, de
legalább tilosban is fogok parkolni. Majd reggel át kell állni.
Fél három volt, amikor a kórterembe értem. Mindenki aludt.
november 7. csütörtök
Na, persze, nem ment ez végig így, volt még éjjel néhány
„Jajj, Mami fáj a pocakom!” ébredés. Sőt, még „Fáj a kukacom!” verzió is. Meg
ápolónő riasztás, meg fájdalomcsillapítás.
Aztán egyszer csak reggel lett. Giusy, a szobatárs csak úgy
zúdította rám a megértését és levegővétel nélküli olasz mondatait. Aztán eltűnt
majd hamarosan megjelent egy kiváló cappucino-val és egy hasonló jó croissant-nal.
Komolyan életmentő volt. Kifizetni nem hagyta. És közben csak mondta és mondta,
hogy elképzelni se tudja, hogy ő mit csinálna a helyemben. Idegen országban
idegen nyelven, egyedül, férje nélkül, ő angolul se tudott megtanulni, és …
Mondtam, hogy higgye el, ha kéne, ő is megoldaná. És tutujgatta Lőrincet, amíg
lementem parkolni.
Közben pörgött az agyam, hogy érjem el Gyurit. Annál is
inkább, mert kiderült, hogy itt az a szabály, hogy kiskorú műtétje előtt
mindkét szülőnek alá kell írnia a beleegyező nyilatkozatot. Lehet, hogy
faxolnia kell. A mobilja kikapcsolva. És már nyilván úgy is marad, mivel itt
reggel ¾ 8, azaz akkor ott éjjel ¾ 1. Emailt kéne írni! Persze, csak itt nincs
miről, ő meg ott úgyse olvasná most, mert alszik. Végül a kissé bonyolult
megoldás: felhívtam egy budapesti kolleganőjét, akinek legalább tudom a számát.
Még abban is bizakodtam, hogy esetleg tud erről a chicago-i meetingről. De ha
nem, utána tud nézni. És van a közelében internet és tud angolul. Felhívtam. És
még annyit tudtam mondani neki, hogy valami Marriot szállóban lakik, (ilyen
nyilván van vagy harminc Chicagoban) mivel valami ilyen sms is jött a minap a
banktól, hogy ott fizetem épp a szállásom. Sms-t továbbítottam.
Öt perc múlva
visszaszólt, hogy a második szállodában megtalálta. De nem veszi fel a
telefont. Nyilván alszik. Meghagyta a recepción, hogy valahogy ébresszék fel,
és adják át az üzenetet, hogy hívja fel a feleségét, mert kórházban van a
gyereke.
Újabb öt perc múlva Gyuri telefonált, és elsőre csak annyit
mondott: „Ezt nem tudom, hogy hogy csináltad, de ügyes!” Gyorsan átgondoltuk a
lehetőségeket és tennivalókat. Hazarohanni felesleges és nem is lehet. Amúgy
is, holnap már egyébként is jön. A mobilja legyen bekapcsolva, hogy elérjem, ha
mégis faxolni kell.
Közben újabb adatlapok kitöltése, jön az anesztes doktornő,
vizsgál, adatlapot tölt ki, beleegyező nyilatkozatot írat alá. Előkerül egy
olyan nyilatkozat is, amiben arról nyilatkozom, hogy a gyerek apja, aki nem
mellesleg a férjem, azért nem nyilatkozik, mert távol van. Meg volt valami
olyan nyilatkozat is, amiben több ponton arról nyilatkoztam, hogy kinek, mikor,
miért mennyi tájékoztatást adhatnak. Mindenhol beikszeltem, hogy „si”.
Gondoltam, ha bármelyiktől boldogtalanok lennének, akkor megkérdezem, hogy hova
szeretnének „no”-t.
10 óra. A műtő előkészítőben állunk. Mindketten zöld
zuhanyzó sapkában. Rajtam zöld köpeny és cipővédő nejlon is van. Lőrinc zölddel
betakarva. Jó melegen. Fogja a kezem és alszik. Aludt a liftben és aludt
útközben. A nagydarab sárgába öltözött beteghordó meg is kérdi: „Már szedálva
van?” Tudtommal nem. Egy műtősnő futólag elárulja, hogy prof. xy-nemtudomki
fogja operálni, és ez milyen szerencse nekünk. Bánom is én, ki operálja, csak
olyan legyen, aki tudja a dolgát: a gyerekem hasát fogja felvágni. Megáll
mellettünk egy idős úr. Később rájövök, hogy ő prof. xy-nemtudomki. Érdeklődik,
hogy ugye jól tudja, hogy minket hazaküldtek valami ügyeletről? Igen,
Melzo-ból. Bosszúsan csak annyit mond: „Minden komplikált vakbélműtét azzal kezdődik,
hogy valaki hazaküldi a gyereket. Minden perforált vakbél azzal kezdődik, hogy
valaki hazaküldi a gyereket” Érzem, hogy dühös. És még hozzáteszi.
„Tulajdonképpen ma reggel nem volt szabad műtő. De ennek a gyereknek az
állapota nem engedi, hogy várjunk. Ezért félretolták a műtéti beosztást”.
Mondhatom most megnyugtatott. De talán tényleg jó kezekben vagyunk.
Lőrincet elviszik. Ahogy elengedem a kezét, felébred, de csak egy pillanatra
tiltakozik. Simogatás, puszi. Tigris és a cumija vele mehet. Ő be, én ki. Egy
nagyon kedves műtősnő megmutatja, hova ülhetek le várni. De azért azt
tanácsolja, ne üljek máris a váróba. Ez a műtét két óránál kevesebb biztos nem
lesz. Az épületben van bár, menjek, igyak kávét, sétáljak és egyáltalán
„Tranquilla Mamma, tranquilla”. Azaz „Nyugi Anyuka, nyugi!” És végig simítja a
karom.
Lehámozom magamról a zöldet és elindulok. Először csak keresek egy
ismerős pontot, és kipróbálom, visszatalálok-e. Amikor ez már megy, új utakra
indulok, és újra vissza a kályhához. Aztán büfét keresek, kávét iszom. Megyek
egy kört az udvaron is. Felhívom a gyerekorvost, akinek előző délután
megígértem, hogy jelentkezem. Mentem már vagy 3 km-t itt körbe-körbe és még
mindig csak 11 óra. Visszamegyek a műtő előtti váróba, ahol végül is az éjjeli
kb. 3 órányi alvás és a környező csend megteszi a magáét és elalszom a kanapén
ülve. Jövés-menésre ébredek, egy másik gyerek érkezik, több rokon kíséretében.
Apukának látszó férfi magyaráz a családtagoknak, valami olyat veszek ki, hogy
valakit hazaküldtek Melzo-ból az ügyeletről. Talán rólunk van szó, és ők lettek
elhalasztva miattunk? Javában hallgatózom, már 12 is jócskán elmúlt, amikor
kijön a műtőből a prof, ifjú rezidensével a nyomában és felém jönnek.
Ilyet
eddig csak hülye amerikai filmekben láttam, és ami ott ilyenkor következni
szokott, abból nem kérek. Felugrok, eléjük megyek. „Befejeztük.” – mondja a
prof. „Nagyon csúnya vakbél volt, sok csúnya hashártyagyulladással körülötte,
de most már rendben.” Leginkább csak hápogni tudok a megkönnyebbüléstől – de
azt több nyelven egyszerre. Felhívom Gyurit, rögtön felveszi. Elújságolom a jó
hírt. Kérdezi, hogy hogy viseli Lőrinc ezt az egészet, mondom, hogy remekül,
eddig nem volt egy sírás, vagy komolyabb panasz sem a részéről. És amikor
elmesélem az éjszakai hazaengedésem, már tényleg potyog a könnyem.
Újabb fél
óra múlva Lőrincet is kitolják, ugyanaz a két beteghordó, akik befelé is. Cső
lóg az oldalából, az orrából, a kukacából, karjában infúzió, az ujja pirosan
világít, mint E.T.-nek, mellette egy készülék a szívritmusát mutatja.
A szobában Giusy pakol lendületesen – ők már mennek is haza.
Pakolás közben ránk hagyományoz némi ásványvizet, rágcsákat és gyümölcspépeket.
Lelkemre köti, hogy a távozásuk után költözzünk be a szekrényükbe, mert az
zárható, a mienk nem. És mindig zárjam, és kulcs a zsebembe, és ha bárhova
elmegyek, értéket még a zárt szekrényben se hagyjak. Majd térül-fordul, pakol,
eltűnik, majd előkerül, kezében egy szendviccsel. Egyem meg. És sajnálja, hogy
csak ilyen, de már csak ez az egy darab volt a bárban. Telefonszám csere, és
újra a lelkemre köti, ha bármire szükségem van, hívjam.
A nap további részét Lőrinc leginkább átalussza, én mellette
kókadozok.
Este 10 után jön új szobatárs. Az először baba-mama-nagytestvér
felállásnak látszó együttesről hamar kiderül, hogy baba-mama-nagymama formáció.
(másnapra azt is megtudom, hogy a nagymama 39 éves - haha). A kicsi 4 hónapos,
és az éjszaka nagy részét sírással tölti. Fáj a pocakja. Azért is vannak itt. Közben
rendszeresen jönnek-mennek Lőrinchez az infuziókkal. Fájdalomcsillapító,
antibiotikum, sós víz, cukros víz. Úgy csinálunk, mint aki alszik. És tényleg,
van az a pont, amikor három méterre egy síró csecsemőtől aludni lehet.
november 8. péntek
Csak most veszem észre, hogy az ablakból látszik a dóm.
Egész közel van. Nemrég ott mászkáltam a tetején.
8 óra után nem sokkal Gyuri hív, leszállt a gépe Malpensa-n.
Egyenesen jön ide. Ami persze 40-50 km tömegközlekedve.
Lőrinc ébren, elgyötörten. Infúziók és vizitek
jönnek-mennek. Elmélázva egyszer csak megállapítja: „Mami, nem szeretem, hogy megcsőztek engem!” És persze a „Mami,
fáj a pocakom!” De lényegében megdöbbentő, hogy mindezt leginkább csak közli,
nem is panaszolja. Sírni egy szemet sem sírt. Abszolút fegyelmezetten viseli a
helyzetet. Pedig tudtommal soha nem tanítottuk ilyesmire, de annyira
fegyelmezett, hogy ha vizsgálják, és a hasát nyomkodják, csak az arcán látszik,
hogy hol fáj. Többször már mondtam is neki egy-egy vizsgálat során, hogy „Mondd
a doktor bácsinak, ha fáj!”
Már majdnem dél, amikor megjön Apa. Örvendezés. Miután
keresztül-kasul megbeszéljük a történteket, Gyuri levált. Mehetek haza egy
szusszanásra. A kapuban szinte már bűntudatom van: jajj, Lőrinc, kiscicám,
téged ki vált le, egy kis pihenőre a hasfájásból?
Otthon begyűjtöm a kulcsom, ebből az alkalomból Veronica
anyukája, Tina megebédeltet. A sokadik „vegyél ezt is, egyél azt is, kérsz
amazt is?” mondat után megjegyzem, tisztára Magyarországon érzem magam.
Aztán telefonok mindenfelé haza, pár intézni való, gyorsan
összeütök egy levest, Gyurinak legyen mire hazajönnie. Közben rájövök egy
korszakos felfedezésre: a fejem minden bizonnyal azért készül szétrepedni a
fájdalomtól, mert az elmúlt jó ég tudja mennyi időben csak annyit ittam, amivel
bevettem a soron következő fejfájás csillapítót. Itt az ideje inni.
Délután Giusy telefonál, érdeklődik, hogy vagyunk. Közben
elhadarja, hogy úgy tervezte, csak holnap hív, de a férje annyira mondta, hogy
hívjon fel. (vagy valami hasonló) És, ha szükségünk van valamire, hívjam.
Megköszönöm és megnyugtatom, a férjem már megérkezett, már nem vagyok teljesen
elveszve.
Miután tegnap írtam egy sms-t Angelo mamájának, hogy jelezze
az óvodában, a tornán és a muzsikáláson, hogy most egy ideig hiányozni fogunk,
telefonál Manuela az óvodából, érdeklődik, jókat kíván. Angelo mamája
gyakorlatilag naponta jelentkezik. Veronicáról nem is beszélve. Ő naponta többször.
Este hét után (amikor már nem kell fizetni a C zónáért)
vissza a kórházba: Aztán az eddigieknél egy fokkal nyugalmasabb éjszaka
következik. Már egész jól begyakoroltuk, hogy hogyan tudom fogni éjjel a kezét
és közben hogyan megy el köztünk az infúziót cserélő ápoló.
november 9. szombat
Délelőtt kiveszik a katéterét. Majd az ápoló azt mondja, hoz
egy papagallo-t, azaz papagájt. Bizonytalanul bólintok, bár nem igazán értem,
miért jó nekünk most egy papagáj. Ennyi erővel hozhatna aranyhalat is. Vagy
valami pockot. Aztán tisztázzuk, hogy itt papagájnak hívják a kacsát! És a
pisiléshez kell. Szóval nem a mulatságért lesz.
Gyuri délfelé levált. (ó, Lóci, és téged ki vált le…?).
Irány haza egy kanyarra.
Mire délután visszajövök, már nincs cső az orrában, kivették
a gyomorszondáját. És hányt is. Illetve kakált pár hígat. És fáj a hasa. Az
orvosok azt mondják, idő kell ahhoz, hogy a bélműködés újra induljon. Ezért fáj
a hasa.
Az éjszakát leginkább hasfájással töltjük. Hat óránként kap
paracetamolt, ami nem tart ki hat órát. Így három óra múlva jöhet egy adag
ketoprofen. Forgolódik, kezemet fogja. Végül lekéredzkedik mellém a fotelágyra.
Az éjszaka hátralévő részét ott töltjük, összebújva. Ott kapja a további
infúziókat is. Senki nem szól itt ezért.
november 10 vasárnap
Reggel megint hányt. Ezért aztán visszakapta a
gyomorszondát. Ez részben azért kell, hogy ne hányjon, aminek ki kell jönni, az
kijön a csövön. Másrészt kivezeti a gyomorból a levegőt, így az nem jut le a
beleibe. A belei levegősek, bélmozgás nincs, fáj a hasa.
Gyuri jön, levált. Én megyek vásárolni, pelenkát, valami
vészkaját magamnak. Mert bár van a kórházban bár, azaz büfé, illetve menza is,
ahova a gyereket ápoló szülő elég kedvezményesen 5 euroért vehet jegyet,
ebédre, vacsorára, de Lőrinc leginkább nem enged sehova menni. Még a kapu
melletti kávéautomatáig sem. Kulcsot másoltatok Veronicanak. Ha bármikor,
bármiért szükség van rá, nem kell éjjel kettőkor felverni őt, elég egy telefon
vagy sms. Otthon összepakolok úgy, hogy várhatóan soká járok legközelebb
otthon. Egy óra az út haza, egy vissza. Holnaptól Gyuri dolgozik, ha munka után
levált pár órára, azt felesleges utazással tölteni. Majd szellőztetem a fejem a
kórház környékén. Most beköltözöm.
Amikor visszaérek, a helyzet változatlan. Fáj, fáj, fáj.
Paracetamol ide, ketoprofen oda. Lőrinc már négykézláb áll a fájdalomtól.
Vizsgáljál, vért vesznek. Majd jön az esti műszak két orvosa a hírrel:
felhívták professor Torricelli-t, aki műtötte, és beszámoltak az állapotáról.
Így derült ki, hogy a doktort ugyanúgy hívják, mint a 760 Hgmm feltalálóját. A
prof szerint újra kell műteni, mert a felgyűló levegő elzárja a beleit. Már
elindult, és készítik elő a műtőt. Ha mi is beleegyezünk. Naná, hogy
beleegyezünk. Magyarázzák, hogy ez most nagyobb műtét lesz, nagy vágást kell
csináljanak a hasára, hogy mindenhol átnézhessék, hol mi van. Bólogatunk. Nem
kell meggyőzni. Csinálják, amit a legjobbnak látnak!
Nyilatkozatok, aláírások, megyünk.
Most ketten fogjuk a kezét a műtő előkészítőben. De ennél
tovább most is csak Tigris kísérheti Lőrincet, mi nem.
10 óra. Viszik. Várunk.
Megvacsorázzuk az zsebünkben hozott almát, kekszet. Nem azért mert éhesek
vagyunk.
11 óra. Várunk. Már nincs se keksz, se alma, se kávé. Próbálunk
közömbös dolgokról beszélni, hogy elüssük az időt. de, hol egyikünkön, hol
másikunkon látszik, hogy fogy a türelme és a fegyelme.
Éjfél. Mászkálnék, de a
szűk előtérbe két mozgásérzékelős ajtó is nyílik. Ha erre mászkálok ez nyílik
ki folyton, ha arra, akkor a másik. És ettől biztos eldurranna az agyam.
½ 1.
Mászkálnak az üvegfal mögött. Na, most már mászkáljanak erre is! Most már
tessék valamit mondani!!!
Aztán kijön először az esti két orvos: befejezték a műtétet,
most már minden rendben lesz. Majd kijön Torricelli prof. és elmondja, mi is
történt odabent az elmúlt két és fél órában: Lőrinc beleit kívülről ellepte a
hashártyagyulladás miatt keletkező fibrin. Magyarul ragacsos maszat. Ebben
gyűlt fel egy csomó levegő buborék, amitől egyre jobban feszült a hasa. És ez elzárta
a beleit. A műtét, amit csináltak, nem volt bonyolult, csak babrás: végig
kellett takarítani a beleit, egyenként és szálanként ledörzsölve róla ezt a
trutyit. De ő most már megy is, reggel egy nagy műtétje lesz.
Aztán kitolja Lőrincet a két anesztes doktor néni. Egyik
aranyosabb, mint a másik. Egyikük elmondja, hogy „que bravo bambino”, azaz
milyen remek kissrác! Az altatás megkezdésekor nagyon szépen számolt nekik
olaszul.
Lőrinc alszik. Cső mindenhol.
Ujján a piros szívritmust figyel,
oxigént monitoroz. Egy infúziós pumpa morfiumot adagol. Szépen, lassan, egy
napig, hogy ne fájjon.
Az osztályra visszaérve az idősebb anesztes hosszan
részletezi a fájdalomcsillapításra szánt terápiás utasításait az osztály
orvosainak, ápolóinak. Mielőtt elmegy, még benéz.
Nem bírom ki, adnom kell neki
két puszit.
Gyuri lassacskán hazaindul – reggel dolgozni kell mennie. Én
teszek-veszek, pakolok, próbálok leereszteni. Három óra is rég elmúlt, mire
ráveszem magam, hogy lefeküdjek illetve, hogy fekve nézzem tovább Lőrincet.
november 11. hétfő
Reggel mind a négyen alszunk, amikor bejön a reggeli műszak
felmérni a helyzetet. Lőrinc alszik, békés, arca kisimult. Később a szobatárs
anyuka (tegnap volt 20 éves! Ó, Istenem, gyerek még valóban!), rémülten
kérdezget, hogy az ő kisfiával is lehet, hogy ez van? Nyugtatgatom, hogy a
kettőnek semmi köze egymáshoz, bár kívülről nézve mindkettőnek a hasa fáj. De
az övének se vakbélgyulladása, se hashártyagyulladása. Később őket haza is
engedik.
Lőrinc hol ébren, hogy alszik, de nyugodt, nincs fájdalma.
Csak az infúziókkal van baj. Egyszerre háromnak kéne folynia
bele, most már mind a hármat pumpa nyomja, nem csak a gravitáció. Viszont a
kanülje, vagy vénája nem bír el egyszerre ennyi lötyit. Ez még az a kanül, amit
szerdán a San Raffaelloban szúrtak. Sós víz, morfium, három csövön, három
pumpa, egy lukba. Fáj, feszít, minden baja van. Kiveszik, és ezzel kezdődik az
új gond: kell egy másik. A környék összes ápolója megpróbálja valahol
megvénázni, sikertelenül. Engem ez nem nagyon lep meg, mivel vasárnap a
vérvétel se ment könnyebben. Csak azt egy másik műszak csinálta, így ez a
mostani nem emlékszik arra a kínlódásra. Lőrinc viszont igen. Másik
könyökhajlat, kézfej, lába – mindenhol sebváltózik egy keveset valaki egy tűvel. Lőrinc
elképesztő. Látszik, hogy fáj, nagyon fáj neki. De gyakorlatilag le se kell
fogni. Ő fogja az én kezem, másik kezemmel simogatom a homlokát. És csak azt
ismételgeti: „Fa male! Lasciate, lasciate, per favore!” Azaz „Fáj!, Hagyjatok,
hagyjatok, kérlek!” Nemcsak, hogy nem ordít, de még udvarias is. Tényleg egy
szuperhős.
Aztán a főnővér szúr a nyakán egy vénát. Ez egy órán
keresztül működik. Addigra nemcsak feszül és fáj, de egy majdnem teniszlabdányi
dudor is nő Lóci nyakára. Ezt is kiveszik. És kezdik elölről a kísérletezést.
Végül megjelenik egy nekünk ismeretlen nővér, a mieink kíséretében,
és puff, megszúrja Lőrinc bal könyökhajlatát. És bent van! Majd annyit mond
kedvesen neki, „Tu sei bravo!” – ügyes vagy! Mire én: „Lei è brava.” Amit ő
rögtön úgy ért, hogy Lőrinc lány. Mert olaszul az „ő” és az „ön” ugyanaz.
Zavarba is jön rendesen, amiért fiúnak nézte a lányomat. Mire a mi ápolónőnk
nevetve mondja neki: „Tu sei brava!” – Te
vagy ügyes!
És jönnek látogatók is. Reggel a sárga ruhás, nagydarab
beteghordó, csak úgy benéz. Délelőtt Veronica és Tina.
Délután új szobatárs érkezik: Egy huszonegy hónapos kicsi
lány az anyukájával. Peruiak. A kicsi lányt holnap műtik. Egyébként egy évvel
ezelőtt szív-katéterezték, majd műtötték a szívét. Mindkét alkalommal szövődményként
agytrombózist kapott. Nem tud beszélni, ülni, állni, menni, sőt, még enni sem.
Egy csövön keresztül etetik egy pumpával. A cső a hasfalán át megy a gyomrába.
Azt kell valamiért cserélni.
És ekkor úgy érzem, mi vagyunk a legszerencsésebb emberek a
világon. Végigvágott hassal, morfiummal. És jövővel. És azt gondolom, ha az ember
szerencséje éppen 20-30 öltés a hasán, vagy a gyereke hasán, akkor a szerencse
ilyen képben érkezett. Ne legyünk válogatósak! Örüljünk azoknak az öltéseknek,
meg a morfium pumpának, de nagyon!
Napközben telefonál szinte mindenki. Claudia is, Gyuri
kollegájának a felesége. Csak most hallotta, hogy mi történt. Elképedve
hallgatja, amit mesélek. „Miért nem hívtam fel őket?” „hát leginkább azért,
mert le volt merülve a telefonom.” Aztán meg, mit tudtak volna segíteni? A
kórházban már jó helyen voltunk, maximum az én kezem foghatták volna, hogy én
meg fogjam Lóciét. De e nélkül is elég nekik a maguké. Három kisfiú, 5-2,5-2,5
évesek. Nagyszülők sok száz kilométerre. De akkor is kedves a törődés és
aggódás. Ha bármire szükségem van, csak szóljak. Jó, szólok!
Az a szép, hogy ha mindenki hozna csak egy valamit azok
közül, akik felajánlották és komolyan is gondolták a segítséget, már tele lenne
a szekrény. És ez olyan jó.
Délután, amikor Gyuri munka után levált, megyek egy kört a
kórház körül. Aztán megvacsorázom a menzán. Hát ez is egy gasztronómiai
tapasztalat, hogy mit eszik itt a menzán élők népe. Egy biztos: nem ettől híres
az olasz konyha.
november 12. kedd
Lőrinc határozottan jobban van.
Mivel
továbbra sem ehet, és
nem ihat, maximum egy kupak vizet, kitalálom, mégis, hogy legyen része valami
hasonlóban: félbevágok egy almát és azt nyalhatja. Később, amikor elkezdek
narancsot pucolni: „Mami, ennivaló szimat van! Mami, narancs szimat van!” Hát
lehet ezt nem hallani? Így hát narancsot nyalunk. Azt játszuk, hogy ő beszívja a
gerezd narancsot a szájába, én meg kapok utána, hogy le ne nyelje. Közben
nevet. És ő is továbbfejleszti az ötletet: „Mami, tegyél zsebkendőbe narancsot
és én kiszopogatom belőle!”. Ez onnan jön, hogy az elmúlt napokban rendszeresen
töröltem a száját, kívül-belül, egy vizes törölköző sarokkal. Amit aztán ő egy
kicsit szopogatott. Pár napja fel is vetette, hogy csináljak neki tejes
törölközőt.
Napközben kétszer is benéz a beteghordó, délután a fiatalabb
anesztes doktornő. Érdeklődik, vannak-e fájdalmai, mit kap ellene, mikor. És
kérdezi Lóci-t, hogy van a „la tua Tigra”, azaz a Tigrise.
Délután Gyuri jön, én megyek vacsorázni és egy nagyobb kört
a kórház körül. Meg közértet vadászni, mert Lőrinc kérlelhetetlenül nem enged
le ebédelni. Így hát betárazok valami csomagolt szendvicset, meg nescafe-t. De
jó is az, csapmeleg vízzel!
november 13. szerda
Ismét hasfájás. Először meg is ijedek: már megint??? Jönnek,
vizsgálják. Azt mondják, hogy ez jó. (na, de kinek?!) Ez annak a jele, hogy
kezd beindulni a bélmozgás. Kakálni kéne. Amikor kérünk, mindig kapunk
fájdalomcsillapítót, menetrenden kívül is.
Szóval rosszabbul van, mert jobban van. És egyre jobban
gömbölyödik a pocakja. Ezzel párhuzamosan egyre jobban nyűglődik.
Este, "Gyuri-időben" kap a kedvenc ápolónőnktől egy glicerines
kúpot – és végre van kaka. Több is. Van, hogy 5 percenként cserélek pelenkát.
Azt hiszem, ez a legszebb kaka, amit valaha láttam.
A perui kicsi lány hány, Lóci kakál, a perui mamával néha
összenevetünk, amikor szinte egyszerre törlünk, mosunk valamit, vagy egyszerre
mozdulunk egy alátétért, nedves törlőért. A kicsi lányt sajnos nem műtötték
meg, nem lehetett altatni, valami nincs rendben a légzésével. Most próbálják kitalálni,
hol és milyen kezeléssel lehetne összeszedni őt annyira, hogy altatni lehessen.
Este kiveszik Lőrinc katéterét és kiadják feladatba, hogy
pelenkázzam, és gyűjtsem a pisis pelenkákat, reggel meg kell mérniük. Innen
kezdve Lóci egyszerre pisil és kakál, győzze valaki szétválogatni. Igazi
analitikusnak való feladat. Illetve tele pisil egy pelenkázó alátétet. Ember
legyen a talpán, aki leméri, hogy itt most mi mennyi.
november 14. csütörtök
A tegnapihoz kísértetiesen hasonló nap. Lóci pocakja fáj,
illetve talán inkább csikar. Ez nem egy állandó állapot, de amikor jön akkor
nagyon rossz. Ha éppen békésebb a hasa, egész jókedvű pillanatai is vannak.
Aztán ezt elfújja egy pillanat alatt a következő hascsikarás.
Ma kötést cseréltek a sebein, így láthattam, hogy milyen és
mekkora. Az első seb jobb oldalt, lent ferdén egy kis vágás. A második függőlegesen
végig a hasa közepén a szegycsontja alatt kezdődik és a hasa aljáig ér. Közben
egy kanyarral balról kikerüli a köldökét.
Késő délután volt itt másodszor a mai doktornő megvizsgálni, gondolom, mielőtt
leteszi a mai műszakját, körbejár. Azt mondta, holnap vérvétel, hogy lássák,
hogy van. Már csak azért is, mert egy hete kizárólag infúzión él. Azaz, most
már a tápláltsága se túl jó. A labor alapján változtatnak az infúzióján.
A hasával ő se volt elégedett, ahogy Torricelli prof sem,
aki napközben nézte meg.
A peruiak délután elmentek, át a szomszéd kórházba, további
kezelésre.
Estére, Apa látogatása környékén, sikeres kakálások után jobb a kedve. Narancsot nyalunk:
