Minden külön értesítés helyett.
Mától egy kutyányival kevesebben vagyunk. Gara átigazolt az örök vadászmezőkre macskát kergetni. Vagy ki tudja? Talán az előző gazdája csábította el egy kis mikulás csokival.
Mert olyat csak tőle kapott.
Az utóbbi időben nem sokat írtam a blogra, bár félig megírt és részben megfogalmazott témák hevernek fejben és merevlemezen. Akad köztük vidámabb is mint ez a mai. Igyekszem azokra is sort keríteni. De most essünk túl ezen. És innen csak az olvassa tovább, aki nem csak a vidám históriákra kíváncsi.
Péntek kezdődött. Kora reggel Gyuri arra kelt reggel, hogy a konyha kövét véres hányástócsák tarkítják. A kutyatartás örömei. Hogy melyik volt a két kutya közül, az hamar kiderült, mert Garán látszott bágyadtság, levertség és szomjúság. Bár még a saját lábán ment pisilni.
Mire mi Lőrinccel hétkor felkeltünk minderről csak a vizes felmosórongy árulkodott. Gara aludt - nem volt ebben semmi szokatlan. Csakhogy amikor az óvodából visszaértem akkor is ugyanúgy aludt. Közelebbről megvizsgálva rá kellett jönnöm, hogy azért, mert felkelni se tud. Irány az állatorvos! Na, de hova? Merre? Szokásos megoldás: "Veronicaaaaa, segíííííts!" És persze, segített. A kozmetikusnál értem el, de csapot-papot-gyantát feledve jött, és telefonált, intézkedett, szervezett. A saját jól bevált állatorvosukat nem érte el. De már mondta is, hogy hol az ügyelet. Garát ketten cipeltük ki egy lepedőben az autóhoz. Mire odaértünk, sikerül a saját, lassú fordítószoftveremmel támogatva elmondani neki minden lényeges információt (eléggé érthetetlen módon az olyan kifejezések, mint "véres hányás" nem szerepelnek az alapfokú nyelvkönyvekben, az olyan részletek pedig, hogy "friss", "alvadt", "emésztett", stb. még az emelt szintűekben sem), így Veronica által, az orvos már olaszos tempóban jutott az információhoz.
Az első vélemény az állapotáról: "semi-comatoso" . Hagyjuk ott, vizsgálják, laborok, röntgen, leginkább lenyelt idegen testet keresnek. Majd telefonálnak. Telefonos kontakt persze Veronica lett. Ő legalább érti. Délután telefonáltak azzal a kérdéssel, hogy volt-e korábban epilepsziás rohama. Mert már az is lett. Tudtunkkal eddig nem. De hát mit is tudunk mi, egy kalandos sorsú, örökölt, menhelyi kutyáról? Maximum az utolsó 3 évét.
Aztán közeledett az este, a vizsgálatoktól senki nem lett okosabb, idegentest sehol, a laborok szinte mind rendben, kivéve, hogy nagyon kiszáradt. És kiderült, hogy ez az orvosi ügyelet este fél 12-kor bezár. Így vagy elhozzuk éjszakára, vagy teljesen egyedül tölti az éjszakát. Esetleg ha nagy gáz van, vihetjük Melzóba az éjjeli ügyeletre. Hoztuk haza. Felszerelve infúzióval, kiszáradás ellen, és több ampulla nyugtatóval az epilepsziás rohamok ellen. Meg további nyugtatókra vonatkozó recepttel, ha szükség lenne rá.
Mindre szükség volt.
Az előszobai fogas előlépett infúziós állvánnyá, az előszoba intenzív osztállyá. Nyomasztó éjszaka volt. Gyuri négykor vágott neki a felfedező útnak, hogy kiderítse, hol váltható ampullára a recept. Én miután belenyomtam a maradékát is az orvostól kapottnak, leginkább azon izgultam, Lőrinc fel ne ébredjen. Mert azt nem kéne látnia ami itt folyik -képletesen és valóságosan. Nagyon nem kéne látnia. Sikerült. Mire felébredt csak egy nyugodtan alvó kutyát látott és egy bekötött infúziót. Aztán együtt vittük vissza a "kutyakórházba", újra egy napra, ismét estig. Este Lóci "Apa, ne menj el!" kérése hamar eldöntötte, melyikünk megy érte.
De Gara nem lett jobban, infúziók és antibiotikumok ellenére. Sőt. Rosszabbul. Már majdnem kiadta az ügyeletes fiatal doktornő, hogy vihetem haza ismét éjszakára és hozzam vissza reggelre, amikor is még lelkiismeretesen végigtapogatta és valami újat fedezett fel: valami tapintható keményet a hasában. És látszott, hogy az a valami fájdalmas. Telefon a főnöknek, aki jött is hamar. Tanakodtak, aztán elmondták a lényeget. Nagy valószínűséggel valami mérgezőt evett, hogy mit, senki nem tudja, a kezelésektől nem javul két nap után sem, viszont egyre jobban szenved. A hasában a kemény valami vélhetőleg a gyulladástól keményedő önmagába gabalyodó bélszakasz. Azt javasolják, vessünk ennek véget. Mit lehet erre mondani? Én megkérdeztem, mit tenne vele, ha az ő kutyája lenne. Rövid gondolkodás után azt mondta, hogy elaltatná és megnézné van-e ott mégis valami lenyelt csont-bot-üveg ami mindezt okozza. Aztán hozzátette: "senza costo" azaz további költség nélkül megcsinálja. Annak függvényében hogy mit látnak még mindig bármikor végleg elaltathatják. Így lett aztán újabb ultrahang "senza costo", meg műtét altatásban "senza costo".
Éjjel egy óra elmúlt, amikor a műtőből kijött és elmondta, hogy semmi oda nem valót nem találtak. Csak rémes állapotú gyulladástól lángvörös gyomrot és belet. Fogalmuk sincs mitől, minden bizonnyal valami mérgezőtől. Altassuk el.
Elaltattuk.
Fél kettőkor már hagytuk az adminisztrációt a csodába, majd mára összeszedik hogy mit és hol írjak alá a "cremazione"-hoz. (Ismét újabb szóval bővült a szókincsem.) Jobb is, mert külföldi, pláne menhelyi kutyánál ez sem lett egyszerű.
A beültetett chip számát ma leolvasva meglepve tapasztalták, hogy nincs nyilvántartásban Olaszországban. Ez engem még nem lepett meg. Mitől lenne? Az már inkább, hogy a chip számának semmi köze nem volt az útlevelében szereplő chip-számhoz. Hirtelen két ötletem volt: az első, hogy mivel a Malvinnal egyszerre kaptak chip-et esetleg össze lettek cserélve. A másik, hogy ez a menhelyi kutya tréfája, azaz már chip-el jött hozzánk, és tőlünk kapott még egyet.
Ez utóbbi jött be. A papírmunkát ismét elhalasztottuk holnapra .
És ami még az adminisztrációnál is lassabban, nehezebben és soká fog letisztulni:
- Apa, a Gara mikor jön haza?
- Lóci, a Gara nem jön haza. Nagyon beteg volt, nem lehetett megjavítani. A Gara soha nem jön haza.
- Ez azt jelenti, hogy nagyon-nagyon-nagyon soká?
***
Aludj békében Gara, te kalandos életű! Vagy kergess macskát, vagy hagyd, hogy Marika néni kényeztessen!
De bárhol vagy is, a sünöket ott is hagyd békén!
