Év vége, év eleje – avagy ki tud ilyen időkben blogolni???

Mert ezek a hetek is megérnek pár sort, valamint szeretném megnyugtatni lelkes olvasóink közül az aggódókat, élükön Kovács Gyuri bácsival, hogy nem hagytuk abba a blogot! 

Alig múlt el a karácsony, intenzíven növelni kezdtük az egy négyzetméterre jutó lábak számát a lakásban. Volt már ugye tizenhat, mert mi hárman plusz Csilla két-két lábbal, valamint a két kutya fejenként néggyel. Ehhez terveztük még Dezsőék lábait, KlukkLaciéval kiegészülve – ami újabb tíz, az már huszonhat. De biztos, ami biztos, szereztünk még két teknőst is, próbaidőre. 

Történt ugyanis, hogy pont rosszkor néztünk ki az ablakon. Éppen akkor, amikor a felettünk lakó angol zenetanárnő, aki alaphelyzetben két lányával, egy kutyával, két macskával, és a már jelzett két teknősbékával (ami persze helytelen, mert nem béka csak teknős) lakik egy fedél alatt, felkerekedett, néhány napos kis év végi kiruccanásra, úgy 5-600 km-rel délebbre. Fenti létszámuk kiegészült két hajlott korú (és ha jól hallottuk hajlott hallóképességű) nagyszülővel, egy nővérrel és annak kutyájával. Több menetben hordták a cuccot, nagyszülőt, az állatsereget, a kutya-macska tápot és egy félig töltött akváriumot lötyögtetve a két békát. Na, ezt már nem tudtuk tovább nézni, és kiszóltunk, hogy ugyan, legalább a békákat hagyják itt nekünk, olyanunk még nincs. Következett egy kis szabódás, a szemén látszott, hogy „jajj, de jó is lenne!”, de közben meg a kétely, hogy hát mégiscsak, nem angolhoz méltatlan tolakodás-e a szomszédra hagyni a teknősöket. Végül az az érvünk győzött, hogy „hagyd itt nyugodtan, jó íze lesz tőlük a levesnek!”. Ez hatott. Jöttek a békák, a tápok, a lámpák, a vízkezelő vegyszerek.

Így lett a lábak száma harmincnégy az év végére.

A karácsonyfát kitettük a kertbe. Ezáltal a cinkék is örvendeztek a Lócival együtt sütött mézeskalácsnak. A szaloncukrot szerencsére nem tudták kicsomagolni.

   

Kétlábú barátainkat és magunkat két turnusban etettük, a teknősöknek pedig hamarosan az egyik bidében rendeztünk be éttermet. Ennyit a vízkezelésről, meg a temperált vízben rohadozó halmaradékokról, és annak szagáról. Ezt utóbb, az éleket kissé lekerekítve „lavórnak” meséltük.

 És ettünk, ittunk, dumáltunk hajnalig.

A hét végére még KlukkLaci haját is sikerült ledumálni a fejéről!

Végiglátogattuk Gorgonzola szinte összes Betlehemjét, 

meg kirándultunk Milánóba és megnéztük végre az Utolsó vacsorát. Ami szintén megérne egy önálló fejezetet, de ez most kimarad. Ki-ki kíváncsisága mértéke szerint ollózza össze a már mások által leírtakból, illetve jöjjön és nézze meg magának.  

És kirándultunk Bergamoba, mert oda muszáj. Mert Bergamo szép. 

 

csak néha kicsit meredek... 

Mindkét állítás igazát megtapasztalhatja aki eljön hozzánk, mert Bergamot felvettük a kötelező programba. 

Oda szintén két csoportra oszolva kirándultunk, mert kilencen az egy autóban (gyereküléssel, tolókocsival) nehézkes lett volna. Így lett autós és vonatos szekció. Hogy a mozgásunk mennyire nem volt egyenes vonalú és egyenletes, ez már az oda úton megmutatkozott. Ugyanis közvetlen vonat nem jár, Treviglio-ban át kell szállni. És a mi vonatunk az egyes vágányról indult. Azt az apróságot, hogy Treviglioban két darab egyes vágány is van (úgymint külső és belső), sajnos, akkor sikerült tisztázni, amikor még éppen láttuk a Bergamoba tartó vonat végét. Miután teljesen eltűnt a szemünk elől, először is telefonáltunk az autós szekciónak, hogy ne siessenek. Nem siettek. Még otthon voltak. Utána megismerkedtünk a resti kínálatával. Kiderült, hogy a caffè corretto, amiről addig annyit tudtam, hogy valami alkoholtartalmú „feljavított” kávéféleség, egyrészt nem jelentősen drágább a sima kávénál, másrészt a resti rövidital kínálatából szabadon választható, hogy mivel javítják.

Bergamo is, és a helyi pékség is hozta amit vártunk.

Aztán a hazaútra kissé átrendeződött az autós és vonatos szekció összetétele.  Így arról, hogy pontosan hány vargabetűt írtak le a hazabuszozó-vonatozók, és pontosan ki és hogyan is tette fel az azóta elhíresült kérdést, szépen, hangosan és tagoltan a buszsofőrnek: „back-megyünk?” – nem is tisztem beszámolni, hiszen nekem csak a könnyezve röhögés része jutott, amikor elmesélték. Ahogy azt is, hogy hogyan faggatták a megszeppent helyieket az iránt érdeklődve, hogy merre van a „play-station”. Ezek után azt én már nem is pontosan tudom, hogy végül hogy is keveredtek haza, miután még viharsebesen leszálltak Treviglio-alsón, Treviglio helyett, tévedésből. De mindezt nem hagyhattam naplózatlanul.

Aztán elmúlt az óév is, és kezdődött az új. 

Először a teknősök mentek haza, aztán január másodikától Gyuri is elkezdett bejárni dolgozni. Harmadikáig. Akkor esett egyet a motorral, egy, a reggeli félhomályban orvul meglapuló kátyúban. 

Ezt mi csak este tudtuk meg, sürgősségi ambulancia és röntgen után, amikor hazajövet (motorral, persze) beszólt a kaputelefonon, hogy valaki vigye ki neki a Csilla járókeretét. Néhány zúzódás könyök és térd tájon, illetve a jobb lábfejében valamelyik lábközépcsontja eltört. Még jó, hogy Csilla még itt volt, és személyesen tudta megosztani járókeret használati tapasztalatait. 

Aztán hazarepült Csilla, majd szombat hajnalban a már megörökített nagy malpensa-i futás után a többiek. 

Így a lábak száma visszatért az eredeti tizennégyre – és állandósult.

A hétfő már igazi rendes hétfő … lett volna. De Lőrinc, aki addigra épp kilábalni látszott az óvodából október óta begyűjtött összes bacilusból, vasárnapra belázasodott. Annyira, hogy öt napig az ágyból ki se akart kelni. Hat óránként itattuk vele a paracetamolt, ha elfelejtettük a 39,5 hamarosan figyelmeztetett. Hétfőn felhívtam a gyerekorvost, mit gondol ő erről. Azt gondolta, hogy jól csináljuk amit csinálunk, folytassuk csak így tovább. Ha újabb két nap múlva sem változik, hívjam fel újra, akkor megnézi. 

Így aztán a bejárat fölé virtuálisan kiírtuk, hogy „Kórház”, a hálószobára „Gyerekosztály”, a kisszobára „Baleseti sebészet”. Utóbbiban nem csak gyógyulás zajlott, hanem munka is, úgy kb. napi 10-12 órában, mert egy lábközépcsont-törés még nem akadálya a telefonkonferenciáknak és e-mail-en bonyolított klinikai vizsgálat-bonyolításnak. Az nem pontosan definiálható, hogy a konyhaajtó fölött melyik felirat is volt olvasható „Nővérpult” vagy „Idegosztály”. Vagy időnként mindkettő.

Aztán ez is elmúlt, ahogy az internetünk is. Máig ismeretlen okból. Maradt a régi USB-s mobilinternet, ami hol nem működik, hol meg lassú, mint csiga az akácerdőben.  Így végképp elérkezettnek éreztük az időt, hogy komoly erőfeszítéseket tegyünk annak érdekében, hogy dróton jöjjön hozzánk a net. Ennek persze volt néhány nehézsége. 

Például az, hogy nehezen nyeltük le, hogy internetünk csak úgy lehet, ha előfizetünk vonalas telefonra is. Aztán amikor ezen úgy-ahogy túltettük magunkat, akkor nem tudtunk kapcsolatba lépni a szolgáltatóval. Próbáltunk az interneten megrendelni a szolgáltatást, mint látszólag legegyszerűbb és a T. Szolgáltató által leginkább preferált megoldás. Ez ott akadt el, hogy a személyi igazolvány (vagy útlevél!) számának megadása után egy listáról ki kellett választani, hogy a nevezett dokumentumot mely olasz város hatósága adta ki. Budapest nem olasz város, és ha nem választok semmit, akkor hibaüzenettel visszadob. Ahányszor csak akarom.

Aztán próbáltuk felhívni az ügyfélszolgálatot, azzal a nagy ravasz tervvel, hogy megvárjuk, amíg az automata azt mondja, hogy „if you speak English, press X” és akkor majd jól megnyomjuk azt a bizonyos X-et – na, ilyet itt nem mond az automata. Ekkor még ravaszabbra váltottunk: felhívtuk, vártunk egy bármilyen ügyintézőt és megkérdeztük tőle, hogy „parla inglese?” Naná, hogy nem parla.

Közben kísérleteztünk az ügyfélszolgálati iroda személyes felkeresésével is, de mivel remekül működő telefonos és internetes ügyfélszolgálatuk van, lényegében bármit el lehet intézni néhány klikkeléssel, ezért ügyfélszolgálati iroda nem nagyon van. Ez látszik a weblapjuk megfelelő oldalán, ahol térképpel, pontos címmel felsorolják a választott régió összes ügyfélszolgálatát. Gorgonzolaban pl. egyáltalán nincs is. Gyuri egy alkalommal kísérletet tett a szomszéd kisvárosban, ahol meg se találta a megadott irodát. Ez akkor volt, amikor már rövid távokon egész jól üzemelt a törött lábtőcsontja, de még azelőtt, hogy a hegyesebbik kutyakefével széthasította volna a keze fejét, amiből megint sürgősségi osztály, meg kötözés lett, meg vérfolt mosás falról, padlóról.  

Végül egy délelőtt, amikor Lóci már ismét óvodás volt, elindultam egy részletes listával és a forduljbalrával, egyre táguló körben bejárni az ügyfélszolgálatok vélt helyeit. Találtam is, 3-4 településsel arrébb egy kedves kis nyomtatópatron és mobiltelefon boltot, akik mellesleg több mobilcég, illetve a vonalasok képviseletét is ellátják. Itt végre sikerült. Mindent kitöltöttünk, lefénymásolta, aláírtam. Egyeztettünk, hogy következő hét kedden 10:30 és 11:30 között jön a technikus fel- és beszerelni, meg installálni. Ezt utóbb még sms-ben is megerősítették, illetve az időpont közeledtével még fel is hívtak, hogy ugye akkor, az jó nekünk. Jó hát. Meg is voltunk hatódva ezt a precizitást látva.

Aztán hétfőn reggel fél kilenc körül, amikor Lőrinccel az oviba indultunk, megszólít a házmesterünk, Pino, hogy a Telecom-osok minket keresnek. Mondtam, hogy ááá, az lehetetlen, minket majd holnap 10:30 és 11:30 között fognak keresni. 

Én tévedtem, ő tudta jól. 

De végül is kedd délutánra már lett netünk is, meg olasz telefonunk is. Meg magyar is. De ezt már megírtam.