Nemzetközi töltött káposzta

Az ősszel elkezdett  pechszériát folytattuk. Csak kibővítettük a játékosok körét, és nemzetközi vizekre eveztünk.
Lőrinc két hete elkezdett újra oviba járni. Olyan délelőttös módra. Egy hétig ebéd után hazabicikliztünk aludni egyet. Aztán pénteken újra mentünk muzsikálásra is. Ahol ismét találkoztunk Lőrinc első számú óvodai barátjának, Angelonak mamájával is, akinek fel is tettem az ilyenkor szokásos standard kérdést: "Tutto bene?" -" Minden rendben?" Erre lebiggyedt a szája sarka és csak annyit mondott: "No." Kérdő tekintetemre már folytatta is: az anyukája elesett, combnyaktörés, műteni nem merik, mert gyenge a szíve, 73 éves...
Ja, mindez Romániában van.
És már párás is a szeme.
Muzsika óra után válságstáb nálunk. Közben a két gyerek együtt, boldogan lebontja a lakást. Érzik ők is a feszültséget. Mariana és Sorin a konyhában lemeccselik, hogy most akkor mi legyen. Hol románul, hol olaszul. Mariana menne: másfél éve nem járt otthon és ... nem tudja, látja-e még az anyját ebben az életben. Sorin meg van szeppenve: mi lesz a gyerekkel, ha az asszony hazautazik, hiszen neki dolgozni kell, napi 10-12 órát, mese nincs ... és ... és ... "ez az ára, ha az ember külföldön él". "Frászt!" Ajánlatunk: most egy vacsora, aztán Mariana utazzon, Sorin dolgozzon, Angelo a mienk. Hogy meddig? Amíg kell. Most meg vacsorázzunk és bontsunk ki egy üveg bort. Abból baj nem lehet.
Amíg kel a pizza együttes erővel megvesszük a repülőjegyet a neten, amit aztán másnap hosszas nyomtatószerelést (vagy inkább anatómiai boncolást?) követően sikerült is kinyomtatni

***

December 16. hétfő
Lőrinccel ultrahangra. Illetve Lőrinccel és Angeloval, mert mire a Milánóból visszaérünk rég bezárt az óvoda. Amikor a bejelentkező papírokat intézem, Angelo csendesen megjegyzi, hogy neki most éppen pisilni kell. Biztatom, hogy várjon kicsit, előbb ezt itt befejezem. Mindezt persze ékes olasz nyelven, amiből mindketten rendkívül jók vagyunk, így képzelhető mennyire gördülékenyen kommunikálunk. A papírokkal végezve irány a WC-t megkeresni.
Már látjuk az ajtaját, amikor Angelo megjegyez valamit a pisilésről. - "Igen tudom, hiszen azt keressük, máris!" De, nem a hirtelen közlés oka az volt, hogy ő már be is pisilt. Bokáig. Remek. Még jó, hogy
1. nálam van Lőrinc egyik alsógatyája, minden eshetőségre készen.
2. a WC-ben van elektromos kézszárító.
A gatya  Angelora fel, a bokáig pisis melegítőt meg be a kézszárító alá. Közben a két gyerek (az egyik egy szál alsógatyában) fénysebességgel szétspriccel a kórház összes folyosóján - mint utóbb megtudom, ők most versenyautók. Javában zúgatom a kézszárítót és két nyelven ordítok, hogy az összes büdös kölök jöjjön most már ide, vagy szétcsapok és agyoncsapok mindenkit, amikor is asszisztensek futkozva érdeklődnek Molnár Lőrinc után, mert már többször szólították, és ... Hol ennek a gyereknek a nadrágja? Futás közben mondom, hogy nincs rajta, mert bepisilt. Ezt már az ultrahangos doktornő is hallja, aki rögtön rá is kezd, a "Hányszor kell mondani, hogy ultrahang előtt nem szabad pisilni!!!" kezdetű fejtegetésre.
Áááá, feladom! EZ pisilt és AZ megy ultrahangra...

A doktornő rendkívül jó fej - vagy csak nem szeretnének minket viszontlátni? A vizsgálat után megkér, hogy várjunk kicsit a folyosón. Majd 5-6 perc múlva, (amely időt persze a kézszárító zúgatásával töltöm) az eredetileg dec. 23-ra ígért leletet nyomja a kezembe.

A hét további napjain már csak óvodába kellett járni.
Péntekre mindketten köhögtek. Teljesen egyformán.

***

December 23. hétfő

Angelo anyukája ma visszajött. Mamáját végül kedden megműtötték. De előtte megmutatták neki Románia néhány nagyobb városának kórházait.
Már jobban van.

Az ikeás, kínai öntöttvas lábosban most fő a töltött káposzta.
Van benne jóféle magyar füstölt szalonna, olasz darált borjú hús, savanyú káposzta, amit még júniusban hoztunk Svájcból, és két napja járt le a szavatossága, és valami egészen furcsa káposztalevélnek látszó dolog. Az van ráírva, hogy "Baskaya" meg az hogy "SARMALE" és a szupermarket egzotikus élelmiszereket kínáló polcáról származik. Nézte is erősen a pénztáros, amikor lehúzta a vonalkódját.
Hogy pontosan honnan származik, nem tudom, mert azt kb. 2,5-es karakterrel írták rá.
Hogy ebből mi lesz???

:-)

A többiek már alszanak, sikerült mindenkinek álomba köhögnie magát. Megyek én is, csatlakozom hozzájuk.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!

MALVIN

Hát igen, ez is bekövetkezett.

Mától Malvinunk sincs. Remélem, most lubickol valahol az örök vadászmező közepén egy napsütötte tóban. Aztán kéjesen hempergőzik a partján, olyan jellegzetesen malvinosan röfögve.

Majd békapózban elterül.    

Nőtt egy daganat a torkában. Először csak kicsit, majd egyre jobban vérzett. Először csak nehezen evett, végül két napja már egyáltalán nem evett és nem ivott. Orvos, antibiotikum, ... kár részletezni. 

13 éves volt. 

Ez alkalommal Gyurinak jutott a búcsú fülvakargatás.

Azért most már véget érhetne ez a széria... 

A szuperhős vakbele - november 18-19.

Tegnap a reggeli vizit kihírdette, hogy nem kell már a folyamatos infúzió, eszik-iszik már eleget. A kanül még marad a gyógyszernek.
Aztán délelőtt kivették a pocakjából is a csövet. Hát ez sem az a program, amiért vissza fogunk kívánkozni. De a doktornéni nagyon rendes volt: mindig mondta, hogy "ez most rossz lesz", és "na, most vegyél egy nagy levegőt!"

Utána Lőrinc teljesen kivirult. Rögtön enni-inni akart. Aztán a visszakapott, csövek nélküli szabadsággal irány a játszószoba!

Délután más időtöltéseket is felfedezett:

 Aztán este már bandába verődtek:

Este 10 után alig lehetett szétkergeti őket.
Azt hiszem, most már tényleg kifelé áll innen a szekerünk rúdja :-)

Milánó népességére amúgy jellemző, az esti színes kis társaság is: egy román, egy albán és egy magyar gyerek játszott olaszul.

11 felé jött a szokásos esti antibiotikum infúzió. Talán azért, mert megszűnt az állandó infúzió, ez már alig akart becsöpögni. Így aztán az ápolónő ki is vette a kanült, mondván lehet antibiotikumot adni szájon át is.

Ezzel megszűnt az utolsó cső is. :-)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

És a mai hír:

H A Z A M E G Y Ü N K!

M  O S T!

Ezt a reggeli vizit hirdette ki. Utána gyakorlatilag az összes éppen bent lévő ápoló bejött elköszönni Lőrinctől. Aztán a prof is. Velem kezet fogott, elköszönt.

 Zárójelentés, kontroll pénteken. Pakolás, öltözés, és jött APA!. 

Az eső zuhogott, parkolni nem egyszerű. Leviszem Lőrincet az osztály babakocsijával, Gyuri addig vészvillog a kapu közelében, aztán babakocsi vissza, többi cucc le...

Visszatérve, az osztályon az egyik ápoló fogad: "Pronti?" "Kész?" - Kész.

A szoba üres, az ágy is - ahol annyit fogtuk egymás kezét.   

És akkor eszembe jutott Székely Éva mondata:

"Sírni csak a győztesnek szabad"

És mi most győztünk.

A szuperhős vakbele - nov. 17.

A mai délelőtt így indult:

Aztán így folytatódott: 

Majd a fiúk megszállták a játszó szobát :-)

Mi pedig Dezsővel egész napos kimenőt kaptunk, és épp úton voltunk, amikor Apa telefonált, hogy Lóci éppen ebédel: levest és krumplipürét.

Vacsorára csirke husi volt.

Azért még van pocakfájás is, meg infúzió is, de már legalább nem egész nap.

A szuperhős vakbele - november 15. péntek

Reggel ¾ 8-kor bejött a távozó éjszakás orvos és az arcára kiült a döbbenet, mert Lőrinc nem volt az ágyában. Mert az én ágyamban volt. Ott kötött ki a hajnali hasgörcsök eredményeként. Mikor az orvos meglátta, szemrebbenés nélkül megvizsgálta, igyekezve nem felébreszteni.

Később volt vérvétel, a korábbi vénázások után el lehet képzelni, hogy ez se volt éppen vicces. És rá kellett állni a mérlegre: 16,5 kg, azaz egy kilót fogyott az elmúlt héten.

Tíz óra tájban bejött az mai napra rendelt orvos és behozta, megmutatta az elkészült laborleletet. Nem minden tökéletes, de az előzmények ismeretében rendben van. Csak én csodálkoztam, mert én még ahhoz vagyok szokva, hogy a betegnek szokás üldözni az orvos az eredményért.

A délelőtt aztán kiválóan sikerült! Felült, és játszott, színezett, rajzolt. Közbe-közbe jött egy hasgörcs, de két görcs között , ma először mindig kisütött a nap. 

Aztán délután, egy kiadós alvás után, jött a nagy pillanat: egy fél pohár tea, próbaképpen, 9 nap után először. Ha minden OK, kiveszik a csövet a gyomrából, orrából. 

Úgy nyelte, mit egy kis gödény. Aztán kisvártatva megoldott önállóan mindent: addig piszkálta az orrát, ami az elmúlt napok alatt alaposan bedugult és a cső miatt rendesen kifújni se lehetett, amíg kiszedte a csövet. Majd fülig érő szájjal megkérdezte: "Akkor most már ehetek?"

És így folytatódott az este:

Most éjfél múlt, épp most volt az utolsó mai infúziócsere. És azon alkudozik, hogy olvassunk egy mesét. 

Na, olvassunk!

A szuperhős vakbele

Rémmese számos felvonásban - happyend-del

Írta az élet, katéterre, drain-re és gyomorszondára

Lejegyeztem én, bő lével

Akinek nincs ideje a bő lére, annak megsegítésére a lényeges, Lőrinc egészségügyi állapotára vonatkozó részeket vastagon kiemeltem.

november 4. hétfő

Apa elutazott Chicagoba, egy nagy és fontos megbeszélésre. Mindez pénteken délután derült ki, úgyhogy a repülőjegy vásárlás is nagy sietve történt, és munkaidőn túl már céges hitelkártyát se volt, aki adjon, így aztán vitte az én jó öreg magyar kártyámat.

Lőrinccel alaposan megbeszéltük, hogy Apa most elrepül messzire, egy messzi-messzi irodába dolgozni, olyan messzire, hogy este se tud hazajönni. De csak négyet kell aludni, és mire pénteken hazajövünk az óvodából, már jön is haza.

Lócinak szokás szerint csak egy fontos kérése volt: „Mit hozol nekem?”

november 5. kedd

Mivel itt az a (számunkra érthetetlen) szokás az óvodákban, hogy a 4 éveseknek már nincs alvás délután, a mi alváshoz ragaszkodó gyerekünket általában hetente kétszer elhozom ebéd után egy kiadós délután szuszókálásra. Így ma is. Bár nem ment könnyen a meggyőzés, mert ragyogott a nap, és az alvásnál százszorta vonzóbb a parkba menés gondolata. De végül sikerült megalkudnunk, hogy ha alszunk egy szépet, utána kijövünk a parkba BICIKLIVEL. „A pedálossal?” „Azzal, hát!” Ez nagy dolog, mert a pedálossal ilyen messzire még nem jöttünk, a legnagyobb közös biciklitúra eddig a környező földutakig terjedt két nappal ezelőtt.

Bő másfél óra aludás után bágyadtan ébredt, amit annak tudtam be, hogy még nem kávézik. Pilledten azt mondta: „Mami, kitörött a gyomrom.” „Akkor ne is menjünk biciklivel a parkba?” „De, igen!” Mentünk. Ügyesen. 

De a parkban már nem igazán játszott, pedig Angelo barátja is várta, inkább az ölembe bújt. Lőrinc a játszótéren az ölemben??? Na, ez már tényleg nem OK! Aztán tisztáztuk, hogy lehet, hogy hányni is fog. Ezért gyorsan felálltunk, hogy célra tartva hányhassunk, ha kell. És akkor csörgött a telefonom. A bank szerette volna, ha kellő személyazonosítás után megerősítem, hogy én fizettem az imént az USA-ban a hitelkártyámmal. Miközben Lőrinc hányt, én bevallottam, hogy én fizetgetek épp Chicago környékén, semmi baj, nem kell letiltani a kártyát. És csak a bal cipője orrát hányta le. Egész jó eredmény. 

Az ő biciklijét hazavitték Angelo-ék, mi meg hazabicikliztünk az enyémen. Az este bágyadtan telt, egy újabb hányással, ami már egyenesen a WC-ben kötött ki, de végül se vacsora, se fürdés, irány az ágy.

Éjfél felé ébredt fel, azzal, hogy nagyon fáj a hasa. És nem is akart újra lefeküdni, csak vergődött a TV előtt. Amikor megpróbáltam megfogdosni/megtapogatni a hasát nem hagyta. Na, ez már tényleg nem vicc, irány az ügyelet Melzo-ban. Az ötletet, hogy menjünk a doktor bácsihoz szinte lelkesen fogadta.

A lakásból kilépve átnéztem Andrea-ék felé, hátha világos van. Mivel Andrea önkéntes mentőzik, talán van véleménye, hogy lehet-e ez vakbélgyulladás. De sötét volt. Nem úgy Veronica-éknál, ahol még világos volt. És mivel nem pontosan emlékeztem, hol is van Melzoban a kórház, annak ellenére, hogy tavaly a csalánkiütéssel is oda mentünk, gondoltam bekopogok, van-e kedve Veronica-nak csatlakozni hozzánk.

Gaetano jött, és mutatta az utat. És szerencsére ő beszélt és ő is hallotta az orvos válaszát, így még véletlenül se merül fel, hogy nyelvtudásom hiányossága okán félreértettem valamit. A doki nagyon gyorsan elintézte a „vizsgálatot”. Miután Gaetano elmondta mindazt, amit én útközben elmondtam neki, a doki megnyomta Lőrinc hasát egyszer jobbról, egyszer balról, majd annyit mondott, hogy a hasa puha, tehát ez nem vakbélgyulladás. Maximum egy vírusfertőzés lehet. Menjünk haza és másnap látogassuk meg a gyerekorvost. Írt valami cseppet, hogy ha hányna még, azt vegye be. Ezt ki sem váltottuk – de a továbbiakban nem is hányt Lőrinc.

Hazamentünk és mindketten elég fáradtak voltuk ahhoz, hogy simán aludjunk reggelig.

november 6. szerda

Reggelre lázas lett. Délelőtt olyan 38,5 C. Fájlalta a hasát, de lényegében elvolt a tv-vel.

A gyerekorvosunk délután rendelt, amit kivételesen azért is tudtam, mivel előző délelőtt kértem tőle időpontot, acélból, hogy adjon egy igazolást, hogy Lőrinc egészséges és járhat tornázni. Négyre volt időpontunk, az orvos kettőtől rendel. Korábbi tapasztalataim alapján, telefonon elérni is leginkább rendelési időben lehet. Ha fel is hívom kettőkor, és van is korábbi időpontja, mint a négy órás, a vírusfertőzés nyilván nem olyan sürgős, és akkor is legfeljebb másfél órával előbb vagyunk ott.

Négykor ott voltunk. „Mami, vigyél engem!” – és innentől mindenhova kézben vittem. A gyerekorvos, szimpatikus fiatal pasas, miután elmondtam, hogy műsorváltozás van az egészséges igazoláshoz képest, alaposan megvizsgálta. Nem csak egy nyomás jobbról, egy meg balról. Még ugrani is kellett, hogy az ugrástól fáj-e. Fájt. 

Vélemény: ez bizony igencsak lehet vakbélgyulladás. Ad egy papírt, azzal menjünk az ügyeletre. De ne Melzoba! Naná, hogy oda nem. Irány a San Raffaello kórház, ami ott van, Gyuri munkahelye mellett, ahhoz a forduljbalra se kell. 

Jó nagy dugó volt, biztos volt vagy másfél óra, mire odaértünk. Aztán vártunk. Jó sokat. Nem tudom mennyit. Lőrinc az ölembe bújva, hasfájósan nyűglődve. Azon alkudoztunk, hogy vegyünk az automatából olyan chipset, amit mellettünk levő kisfiú is eszik. Egyrészt nem akartam, hogy egyen, másrészt ilyenkor persze az aprópénz a kocsiban van. Akkor vegyünk vizet. Azt se veszünk. Mert az apró tényleg a kocsiban van. Végül vettünk egy üres műanyagpoharat, amibe engedtünk vizet a mosdóban. „Mami, te ne idd meg a vizemet!” – így múlattuk az időt.

Aztán sorra kerültünk. Kedvesen, profin, gyorsan és alaposan vizsgált az orvos. Majd ultrahangot és vérvételt kért. Az ultrahangra áttelefonáltak, azonnal fogadnak, menjünk. Jött egy beteghordó, átkísért. Ne bolyongjon az a bamba beteg összevissza az épületben. 

Ultrahangos doktor néni hosszan nézegette a pocakját, elölről, és hátulról. Roppant büszke voltam, amikor a veséjét felismertem. Sok képet ki is nyomtatott. Aztán annyit mondott, hogy nehéz meglátni, mert a vakbele be van bújva a többi belei mögé. 

Beteghordó jött, visszakísért a váróba. Ültünk, vártunk. Lóci az ölemben elaludt. Aztán visszahívtak vérvételre a vizsgálóba. És a vérvételhez máris egy kanült tettek a vénájába. 

Nekem ezzel mondták ki, hogy Lőrincnek vakbélgyulladása van. Valahol addig is tudtam, de ez a „jól jöhet ez még” praktikus meggondolás afféle bizonyíték volt. Ő csak annyit mondott, „nem szeretem, hogy betüskéztek engem.” 

Vérvétel és lázmérés után (39 C), már be is kötöttek egy paracetamol infúziót a kanüljébe. Aztán leparkolták a hordágyat egy szobába, ahol már parkolt egy idős hölgy, a férje kíséretében. Én kaptam egy széket. Miután felmatricáztuk az EKG-ját (a matricát a vénázás közben tanúsított hősies viselkedéséért kapta, az EKG-t pedig csak úgy ajándékba, miután csináltak és nyomtattak kettőt) Lőrinc hamarosan érdeklődni kezdett a társaság iránt, így elhúztuk az elválasztó függönyt. Megcsodálták, milyen szép gyerek, kérdezgették, jár-e óvodába és van-e barátnője (menyasszonya?), bólintott és határozottan „si”-t mondott. Na, erre már én is kíváncsi lettem. „És hogy hívják?” „Angelo”. Általános derültség. Azt hiszem, bizonyos fogalmakat majd még tisztáznunk kell Lőrinccel…

Közben meg jó lenne, ha fel tudnám hívni Gyurit, mégis tudjon róla, mi itt a helyzet. Illetve Veronicát, hogy próbálja megkaparintani a gondnoktól a pótkulcsot és lássa el Malvint. Illetve csukja be a kertbe vezető ajtót, amit roppant optimista módon nyitva hagytam, hagy szellőzzön ki a szoba, amíg a gyerekorvosnál vagyunk. Persze a mobilom lemerült. Naná, mikor máskor. Gyuri mobilját tudom fejből. 

Körbeudvaroltam a szobatársakat, van-e náluk mobil és használhatnám-e. Kiderült, az úrnak volt valami fülműtétje, ami miatt nem tudja használni a telefont, így aztán nincs is mobiljuk. De most nagyon sajnálják, hogy nincs. Az arra járó orvos kérdésemre megengedte, hogy a vonalas telefont használjam. Beütötte a saját kódját is. Gyuri mobilja nem kapcsolható. Újabb próba – akkor sem. Minden bizonnyal ki van kapcsolva. Hurrá. Veronica mobilját nem tudom.

Közben jött egy újabb beteg gyerek, olyan kiskamasz forma, anyjával, apjával, mindkettőjük mobilját kipróbáltam: semmi. 

Aztán mire lement a paracetamol, lett laboreredmény, és már biztos, hogy Lőrincnek vakbélgyulladása van. Itt, ahol vagyunk a San Raffaello-ban a sebészet kb. 8 éves gyerekektől fölfelé van berendezkedve, Lőrinc kicsi még, ezért tovább kéne mennünk egy másik kórházba. Ha egyetértek, hívják a mentőt. 

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem akarunk-e inkább saját kocsival menni, de aztán elvetettem az ötletet. Egy becsövezett, vakbélgyulladt gyerekkel, nekimenni a nagy milánói éjszakának, ismeretlen kórházat keresni, nem tűnt túl jó ötletnek. És a mentő kb. fél óra múlva meg is érkezett. 

„Gyere Lőrinc, megnézzük milyen egy mentő belülről!” „De Mami, üljél mellém!” „Még szép! Ki nem hagynám!” Aztán mentünk. A végén már egészen bent a belvárosban, kis tekergéssel, meg itt egy útfelbontás, ott egy lezárás, hol is a mentőbejárat? Meglett. 

Gyerekügyletnek festő helyen fogadtak. Hamar túl voltunk a „csak keveset beszélek olaszul” szokásos közlésemen. Mire egy orvos: „és angolul?” egy ápolónő: „és oroszul?”. Haha. Maradtunk az angolnál. Egyébként meg nem is maradtunk, mivel kiderült, hogy nem jó helyen járunk. Pontosabban nem jó épületben. Úgyhogy egy másik, (talán már kórházi) mentővel irány tovább, egészen az út túloldalára. Fel a negyedikre. 

Ez már a gyereksebészet. Rögtön ágyba fektetik Lócit. Kétágyas szoba, mindkét betegágy mellett egy fotelágy az anyukának. A szobában egy anyuka, és aznap műtött, kétéves forma, down kóros kisfia lelkesen fogadnak: de jó, társaság jött! Mivel a műtét kicsi volt és utána átaludta a napot, most virgoncan röpköd, mesét néz a TV-ben, pedig éjfél is elmúlt már. Mindez részletesen, persze csak később derül ki. 

Először a telefonját kaparintottam meg, hogy hívjam Gyurit. Semmi. Kikapcsolva. 

Vizsgálat, papír hegyek, gyűlik az összes eddigi, plusz töltünk ki sok újat. Róla, rólunk, a családban előforduló betegségekről, allergiáról, mindenről.

Közben Lőrincnek pisilni kell. Na, de hogy vigyem ki infúzióval pisilni? És hova? Az infúziót átteszik egy mozgatható állványra, azt toljuk magunkkal és már a folyosón robogunk, amikor utolérnek, és felvilágosítanak, hogy a szobánkhoz tartozik fürdőszoba, talán ott keresgessük a vécét. Meglett. 

Aztán az orvos felvilágosít, hogy feltétlenül műteni kell, reggel műtik. A jelen állapota nem indokolja, hogy azonnal nekiessenek, meg amúgy is fel kell készíteni, ezért is kapja már az infúziót, benne antibiotikummal. De már jó helyen vagyunk, ha romlana az állapota, azonnal viszik a műtőbe.

Ezután történt az, amire ha visszagondolok, most is könnybe lábad a szemem. Leültem az ágya szélére és azt mondtam: „Figyelj Lőrinc! Nekem most haza kell mennem, hogy behozhassam a cumidat meg a tigrist. (meg egy minimál túlélő készletet, meg csináljak valamit a Malvinnal, meg becsukjam az ajtót, meg begyűjtsem a kocsit a San Raffaello előtti fizető parkolóból...) Erre az én bátor, hős kicsi fiam azt válaszolta: „Rendben Mami, de megmutatom, milyen gyorsan gyere vissza!” És a karját maga előtt gyorsan balról jobbra húzva azt mondta: „Ilyen gyorsan gyere vissza!” És adott egy puszit, és egy szál ellenvetés nélkül elengedett. Idegen helyen, idegen emberek között az éjszaka közepén.

Irány ki az orvosiba, az ügyeletes kedvesen kérdezte, hogy miben segíthet. Leginkább abban, hogy mondja meg, hol a fenében vagyunk egyáltalán. Kórház, utca házszám. Azaz, hova kell visszajönnöm. Illetve hogy lehet itt taxit szerezni. Mindent megmondott, még útvonalat is javasolt, ő is arrafelé lakik. A főportán hívtak nekem taxit (mert ugye a mobilom…) Amíg vártunk kérdeztem, hogy itt a taxik elfogadnak-e bankkártyát. Volt nálam 50 euro és fogalmam se volt, milyenek itt a taxi tarifák, milyen messze vagyunk az autótól és mibe fog fájni az a jó ég tudja hány órás parkolás... Hát a taxik egy része igen. Legjobb, ha bemegyek itt az aulába, ahol van egy automata. 

Bementem, és rá is jöttem, hogy a kártyám nincs nálam. Legutóbb két napja használtam a közértben, és betettem a mellényem zsebébe. A mellényem meg otthon. Remek. (kb. ez az a pillanat, amikor az ember felnéz, sóhajt, és magában megkérdezi, na, ugyan mit szarik még mára a kutya? – hazaérve ez is, szó szerint kiderült.) 

Vissza a kapuhoz, közben megjött a taxi. A sofőrnek gyorsan összefoglaltam a helyzetem. Ilyenkor a tömör fogalmazást kifejezetten segíti a rendes nyelvtudás hiánya: Négy éves gyerek a kórházban, vakbéllel. Autóm a San Raffaellonál, fizető parkolóban. Minderre egyben van 50 euróm. A bankkártyám otthon. Ja, és Gorgonzolában lakunk (kb. 30 km). Belefér? Mondta, hogy ó, persze. Nézzek a taxiórára. Néztem, de ettől még nem tudtam, milyen messze vagyunk. Útközben kedélyesen elbeszélgettünk vakbélről, kórházról, külföldön élésről. 

A parkolónál kiszállt velem, először kifizettük a parkolóórát, aztán kifizettem a taxit. A kettő együtt volt kb. 40 euro. Nem tudom, mit mondott volna, ha a parkolóóra kevesebbet ad vissza, mint amit a taxióra mutat, de úgy érzem, valamit kitalált volna. Aztán megvárta, amíg kijövök a parkolóból, integetett, majd mentünk, ki-ki a dolga után. 

Hazaérve már-már szürreális kép fogadott: a konyha padlóján a szemét egyenletesen szétterítve. A csomagolóanyag és komposzt. Malvin éhes volt. És dísznek egy adag kutyakaka. Na, köszi. Persze az esti séta ideje is rég lejárt. Villámtakarítás, gyors pakolás, közben telefontöltés. Indulás előtt még konnektorról egy telefon Veronicanak, akit az ágyból vertem ki, persze. „Nyisd ki az ablakot, két perc és jövök.” Mert a hálószoba ablakuk az udvarra nyílik, rövidebb, mint körbe menni. Szegény csak pislogott, amikor megálltam az ablakuknál, kisbőrönddel a kezemben. 

Fél kettő is elmúlt már. Utóbb visszagondolva, kb. egy rideg főnök modorában hadartam végig a lényeget: „Lőrinc kórházban, vakbél. Itt a kulcs, Malvint reggel-este etesd meg és engedd ki a kertbe, pisi-kaka. Kutyakaja az ajtónál, nagy zacskóban. Holnap írok sms-t, hogy hol vagyunk. Köszönöm! Szia!” 

Szegénynek felébredni se volt ideje.

Negyed három tájban értem vissza, és konstatáltam, hogy a kórház melletti mélygarázs 2-től 6-ig zárva. Kiváló. Nem elég, hogy a C zónában vagyunk, azaz a belvárosban, ahol a puszta behajtásért is fizetni kell, de legalább tilosban is fogok parkolni. Majd reggel át kell állni.

Fél három volt, amikor a kórterembe értem. Mindenki aludt.

november 7. csütörtök

Na, persze, nem ment ez végig így, volt még éjjel néhány „Jajj, Mami fáj a pocakom!” ébredés. Sőt, még „Fáj a kukacom!” verzió is. Meg ápolónő riasztás, meg fájdalomcsillapítás.

Aztán egyszer csak reggel lett. Giusy, a szobatárs csak úgy zúdította rám a megértését és levegővétel nélküli olasz mondatait. Aztán eltűnt majd hamarosan megjelent egy kiváló cappucino-val és egy hasonló jó croissant-nal. Komolyan életmentő volt. Kifizetni nem hagyta. És közben csak mondta és mondta, hogy elképzelni se tudja, hogy ő mit csinálna a helyemben. Idegen országban idegen nyelven, egyedül, férje nélkül, ő angolul se tudott megtanulni, és … Mondtam, hogy higgye el, ha kéne, ő is megoldaná. És tutujgatta Lőrincet, amíg lementem parkolni.

Közben pörgött az agyam, hogy érjem el Gyurit. Annál is inkább, mert kiderült, hogy itt az a szabály, hogy kiskorú műtétje előtt mindkét szülőnek alá kell írnia a beleegyező nyilatkozatot. Lehet, hogy faxolnia kell. A mobilja kikapcsolva. És már nyilván úgy is marad, mivel itt reggel ¾ 8, azaz akkor ott éjjel ¾ 1. Emailt kéne írni! Persze, csak itt nincs miről, ő meg ott úgyse olvasná most, mert alszik. Végül a kissé bonyolult megoldás: felhívtam egy budapesti kolleganőjét, akinek legalább tudom a számát. Még abban is bizakodtam, hogy esetleg tud erről a chicago-i meetingről. De ha nem, utána tud nézni. És van a közelében internet és tud angolul. Felhívtam. És még annyit tudtam mondani neki, hogy valami Marriot szállóban lakik, (ilyen nyilván van vagy harminc Chicagoban) mivel valami ilyen sms is jött a minap a banktól, hogy ott fizetem épp a szállásom. Sms-t továbbítottam. 

Öt perc múlva visszaszólt, hogy a második szállodában megtalálta. De nem veszi fel a telefont. Nyilván alszik. Meghagyta a recepción, hogy valahogy ébresszék fel, és adják át az üzenetet, hogy hívja fel a feleségét, mert kórházban van a gyereke.

Újabb öt perc múlva Gyuri telefonált, és elsőre csak annyit mondott: „Ezt nem tudom, hogy hogy csináltad, de ügyes!” Gyorsan átgondoltuk a lehetőségeket és tennivalókat. Hazarohanni felesleges és nem is lehet. Amúgy is, holnap már egyébként is jön. A mobilja legyen bekapcsolva, hogy elérjem, ha mégis faxolni kell.

Közben újabb adatlapok kitöltése, jön az anesztes doktornő, vizsgál, adatlapot tölt ki, beleegyező nyilatkozatot írat alá. Előkerül egy olyan nyilatkozat is, amiben arról nyilatkozom, hogy a gyerek apja, aki nem mellesleg a férjem, azért nem nyilatkozik, mert távol van. Meg volt valami olyan nyilatkozat is, amiben több ponton arról nyilatkoztam, hogy kinek, mikor, miért mennyi tájékoztatást adhatnak. Mindenhol beikszeltem, hogy „si”. Gondoltam, ha bármelyiktől boldogtalanok lennének, akkor megkérdezem, hogy hova szeretnének „no”-t.

10 óra. A műtő előkészítőben állunk. Mindketten zöld zuhanyzó sapkában. Rajtam zöld köpeny és cipővédő nejlon is van. Lőrinc zölddel betakarva. Jó melegen. Fogja a kezem és alszik. Aludt a liftben és aludt útközben. A nagydarab sárgába öltözött beteghordó meg is kérdi: „Már szedálva van?” Tudtommal nem. Egy műtősnő futólag elárulja, hogy prof. xy-nemtudomki fogja operálni, és ez milyen szerencse nekünk. Bánom is én, ki operálja, csak olyan legyen, aki tudja a dolgát: a gyerekem hasát fogja felvágni. Megáll mellettünk egy idős úr. Később rájövök, hogy ő prof. xy-nemtudomki. Érdeklődik, hogy ugye jól tudja, hogy minket hazaküldtek valami ügyeletről? Igen, Melzo-ból. Bosszúsan csak annyit mond: „Minden komplikált vakbélműtét azzal kezdődik, hogy valaki hazaküldi a gyereket. Minden perforált vakbél azzal kezdődik, hogy valaki hazaküldi a gyereket” Érzem, hogy dühös. És még hozzáteszi. „Tulajdonképpen ma reggel nem volt szabad műtő. De ennek a gyereknek az állapota nem engedi, hogy várjunk. Ezért félretolták a műtéti beosztást”. Mondhatom most megnyugtatott. De talán tényleg jó kezekben vagyunk.

Lőrincet elviszik. Ahogy elengedem a kezét, felébred, de csak egy pillanatra tiltakozik. Simogatás, puszi. Tigris és a cumija vele mehet. Ő be, én ki. Egy nagyon kedves műtősnő megmutatja, hova ülhetek le várni. De azért azt tanácsolja, ne üljek máris a váróba. Ez a műtét két óránál kevesebb biztos nem lesz. Az épületben van bár, menjek, igyak kávét, sétáljak és egyáltalán „Tranquilla Mamma, tranquilla”. Azaz „Nyugi Anyuka, nyugi!” És végig simítja a karom. 

Lehámozom magamról a zöldet és elindulok. Először csak keresek egy ismerős pontot, és kipróbálom, visszatalálok-e. Amikor ez már megy, új utakra indulok, és újra vissza a kályhához. Aztán büfét keresek, kávét iszom. Megyek egy kört az udvaron is. Felhívom a gyerekorvost, akinek előző délután megígértem, hogy jelentkezem. Mentem már vagy 3 km-t itt körbe-körbe és még mindig csak 11 óra. Visszamegyek a műtő előtti váróba, ahol végül is az éjjeli kb. 3 órányi alvás és a környező csend megteszi a magáét és elalszom a kanapén ülve. Jövés-menésre ébredek, egy másik gyerek érkezik, több rokon kíséretében. Apukának látszó férfi magyaráz a családtagoknak, valami olyat veszek ki, hogy valakit hazaküldtek Melzo-ból az ügyeletről. Talán rólunk van szó, és ők lettek elhalasztva miattunk? Javában hallgatózom, már 12 is jócskán elmúlt, amikor kijön a műtőből a prof, ifjú rezidensével a nyomában és felém jönnek. 

Ilyet eddig csak hülye amerikai filmekben láttam, és ami ott ilyenkor következni szokott, abból nem kérek. Felugrok, eléjük megyek. „Befejeztük.” – mondja a prof. „Nagyon csúnya vakbél volt, sok csúnya hashártyagyulladással körülötte, de most már rendben.” Leginkább csak hápogni tudok a megkönnyebbüléstől – de azt több nyelven egyszerre. Felhívom Gyurit, rögtön felveszi. Elújságolom a jó hírt. Kérdezi, hogy hogy viseli Lőrinc ezt az egészet, mondom, hogy remekül, eddig nem volt egy sírás, vagy komolyabb panasz sem a részéről. És amikor elmesélem az éjszakai hazaengedésem, már tényleg potyog a könnyem. 

Újabb fél óra múlva Lőrincet is kitolják, ugyanaz a két beteghordó, akik befelé is. Cső lóg az oldalából, az orrából, a kukacából, karjában infúzió, az ujja pirosan világít, mint E.T.-nek, mellette egy készülék a szívritmusát mutatja.

A szobában Giusy pakol lendületesen – ők már mennek is haza. Pakolás közben ránk hagyományoz némi ásványvizet, rágcsákat és gyümölcspépeket. Lelkemre köti, hogy a távozásuk után költözzünk be a szekrényükbe, mert az zárható, a mienk nem. És mindig zárjam, és kulcs a zsebembe, és ha bárhova elmegyek, értéket még a zárt szekrényben se hagyjak. Majd térül-fordul, pakol, eltűnik, majd előkerül, kezében egy szendviccsel. Egyem meg. És sajnálja, hogy csak ilyen, de már csak ez az egy darab volt a bárban. Telefonszám csere, és újra a lelkemre köti, ha bármire szükségem van, hívjam.

A nap további részét Lőrinc leginkább átalussza, én mellette kókadozok.

Este 10 után jön új szobatárs. Az először baba-mama-nagytestvér felállásnak látszó együttesről hamar kiderül, hogy baba-mama-nagymama formáció. (másnapra azt is megtudom, hogy a nagymama 39 éves - haha). A kicsi 4 hónapos, és az éjszaka nagy részét sírással tölti. Fáj a pocakja. Azért is vannak itt. Közben rendszeresen jönnek-mennek Lőrinchez az infuziókkal. Fájdalomcsillapító, antibiotikum, sós víz, cukros víz. Úgy csinálunk, mint aki alszik. És tényleg, van az a pont, amikor három méterre egy síró csecsemőtől aludni lehet.

november 8. péntek

Csak most veszem észre, hogy az ablakból látszik a dóm. Egész közel van. Nemrég ott mászkáltam a tetején.

8 óra után nem sokkal Gyuri hív, leszállt a gépe Malpensa-n. Egyenesen jön ide. Ami persze 40-50 km tömegközlekedve.

Lőrinc ébren, elgyötörten. Infúziók és vizitek jönnek-mennek. Elmélázva egyszer csak megállapítja: „Mami, nem szeretem, hogy megcsőztek engem!” És persze a „Mami, fáj a pocakom!” De lényegében megdöbbentő, hogy mindezt leginkább csak közli, nem is panaszolja. Sírni egy szemet sem sírt. Abszolút fegyelmezetten viseli a helyzetet. Pedig tudtommal soha nem tanítottuk ilyesmire, de annyira fegyelmezett, hogy ha vizsgálják, és a hasát nyomkodják, csak az arcán látszik, hogy hol fáj. Többször már mondtam is neki egy-egy vizsgálat során, hogy „Mondd a doktor bácsinak, ha fáj!”

Már majdnem dél, amikor megjön Apa. Örvendezés. Miután keresztül-kasul megbeszéljük a történteket, Gyuri levált. Mehetek haza egy szusszanásra. A kapuban szinte már bűntudatom van: jajj, Lőrinc, kiscicám, téged ki vált le, egy kis pihenőre a hasfájásból?

Otthon begyűjtöm a kulcsom, ebből az alkalomból Veronica anyukája, Tina megebédeltet. A sokadik „vegyél ezt is, egyél azt is, kérsz amazt is?” mondat után megjegyzem, tisztára Magyarországon érzem magam.

Aztán telefonok mindenfelé haza, pár intézni való, gyorsan összeütök egy levest, Gyurinak legyen mire hazajönnie. Közben rájövök egy korszakos felfedezésre: a fejem minden bizonnyal azért készül szétrepedni a fájdalomtól, mert az elmúlt jó ég tudja mennyi időben csak annyit ittam, amivel bevettem a soron következő fejfájás csillapítót. Itt az ideje inni.

Délután Giusy telefonál, érdeklődik, hogy vagyunk. Közben elhadarja, hogy úgy tervezte, csak holnap hív, de a férje annyira mondta, hogy hívjon fel. (vagy valami hasonló) És, ha szükségünk van valamire, hívjam. Megköszönöm és megnyugtatom, a férjem már megérkezett, már nem vagyok teljesen elveszve.

Miután tegnap írtam egy sms-t Angelo mamájának, hogy jelezze az óvodában, a tornán és a muzsikáláson, hogy most egy ideig hiányozni fogunk, telefonál Manuela az óvodából, érdeklődik, jókat kíván. Angelo mamája gyakorlatilag naponta jelentkezik. Veronicáról nem is beszélve. Ő naponta többször.

Este hét után (amikor már nem kell fizetni a C zónáért) vissza a kórházba: Aztán az eddigieknél egy fokkal nyugalmasabb éjszaka következik. Már egész jól begyakoroltuk, hogy hogyan tudom fogni éjjel a kezét és közben hogyan megy el köztünk az infúziót cserélő ápoló.

november 9. szombat

Délelőtt kiveszik a katéterét. Majd az ápoló azt mondja, hoz egy papagallo-t, azaz papagájt. Bizonytalanul bólintok, bár nem igazán értem, miért jó nekünk most egy papagáj. Ennyi erővel hozhatna aranyhalat is. Vagy valami pockot. Aztán tisztázzuk, hogy itt papagájnak hívják a kacsát! És a pisiléshez kell. Szóval nem a mulatságért lesz.

Gyuri délfelé levált. (ó, Lóci, és téged ki vált le…?). Irány haza egy kanyarra.

Mire délután visszajövök, már nincs cső az orrában, kivették a gyomorszondáját. És hányt is. Illetve kakált pár hígat. És fáj a hasa. Az orvosok azt mondják, idő kell ahhoz, hogy a bélműködés újra induljon. Ezért fáj a hasa.

Az éjszakát leginkább hasfájással töltjük. Hat óránként kap paracetamolt, ami nem tart ki hat órát. Így három óra múlva jöhet egy adag ketoprofen. Forgolódik, kezemet fogja. Végül lekéredzkedik mellém a fotelágyra. Az éjszaka hátralévő részét ott töltjük, összebújva. Ott kapja a további infúziókat is. Senki nem szól itt ezért.

november 10 vasárnap

Reggel megint hányt. Ezért aztán visszakapta a gyomorszondát. Ez részben azért kell, hogy ne hányjon, aminek ki kell jönni, az kijön a csövön. Másrészt kivezeti a gyomorból a levegőt, így az nem jut le a beleibe. A belei levegősek, bélmozgás nincs, fáj a hasa.

Gyuri jön, levált. Én megyek vásárolni, pelenkát, valami vészkaját magamnak. Mert bár van a kórházban bár, azaz büfé, illetve menza is, ahova a gyereket ápoló szülő elég kedvezményesen 5 euroért vehet jegyet, ebédre, vacsorára, de Lőrinc leginkább nem enged sehova menni. Még a kapu melletti kávéautomatáig sem. Kulcsot másoltatok Veronicanak. Ha bármikor, bármiért szükség van rá, nem kell éjjel kettőkor felverni őt, elég egy telefon vagy sms. Otthon összepakolok úgy, hogy várhatóan soká járok legközelebb otthon. Egy óra az út haza, egy vissza. Holnaptól Gyuri dolgozik, ha munka után levált pár órára, azt felesleges utazással tölteni. Majd szellőztetem a fejem a kórház környékén. Most beköltözöm.

Amikor visszaérek, a helyzet változatlan. Fáj, fáj, fáj. Paracetamol ide, ketoprofen oda. Lőrinc már négykézláb áll a fájdalomtól. Vizsgáljál, vért vesznek. Majd jön az esti műszak két orvosa a hírrel: felhívták professor Torricelli-t, aki műtötte, és beszámoltak az állapotáról. Így derült ki, hogy a doktort ugyanúgy hívják, mint a 760 Hgmm feltalálóját. A prof szerint újra kell műteni, mert a felgyűló levegő elzárja a beleit. Már elindult, és készítik elő a műtőt. Ha mi is beleegyezünk. Naná, hogy beleegyezünk. Magyarázzák, hogy ez most nagyobb műtét lesz, nagy vágást kell csináljanak a hasára, hogy mindenhol átnézhessék, hol mi van. Bólogatunk. Nem kell meggyőzni. Csinálják, amit a legjobbnak látnak!

Nyilatkozatok, aláírások, megyünk.

Most ketten fogjuk a kezét a műtő előkészítőben. De ennél tovább most is csak Tigris kísérheti Lőrincet, mi nem.
10 óra. Viszik. Várunk. Megvacsorázzuk az zsebünkben hozott almát, kekszet. Nem azért mert éhesek vagyunk.
11 óra. Várunk. Már nincs se keksz, se alma, se kávé. Próbálunk közömbös dolgokról beszélni, hogy elüssük az időt. de, hol egyikünkön, hol másikunkon látszik, hogy fogy a türelme és a fegyelme.
Éjfél. Mászkálnék, de a szűk előtérbe két mozgásérzékelős ajtó is nyílik. Ha erre mászkálok ez nyílik ki folyton, ha arra, akkor a másik. És ettől biztos eldurranna az agyam.
½ 1. Mászkálnak az üvegfal mögött. Na, most már mászkáljanak erre is! Most már tessék valamit mondani!!!

Aztán kijön először az esti két orvos: befejezték a műtétet, most már minden rendben lesz. Majd kijön Torricelli prof. és elmondja, mi is történt odabent az elmúlt két és fél órában: Lőrinc beleit kívülről ellepte a hashártyagyulladás miatt keletkező fibrin. Magyarul ragacsos maszat. Ebben gyűlt fel egy csomó levegő buborék, amitől egyre jobban feszült a hasa. És ez elzárta a beleit. A műtét, amit csináltak, nem volt bonyolult, csak babrás: végig kellett takarítani a beleit, egyenként és szálanként ledörzsölve róla ezt a trutyit. De ő most már megy is, reggel egy nagy műtétje lesz.

Aztán kitolja Lőrincet a két anesztes doktor néni. Egyik aranyosabb, mint a másik. Egyikük elmondja, hogy „que bravo bambino”, azaz milyen remek kissrác! Az altatás megkezdésekor nagyon szépen számolt nekik olaszul.
Lőrinc alszik. Cső mindenhol.

Ujján a piros szívritmust figyel, oxigént monitoroz. Egy infúziós pumpa morfiumot adagol. Szépen, lassan, egy napig, hogy ne fájjon.

Az osztályra visszaérve az idősebb anesztes hosszan részletezi a fájdalomcsillapításra szánt terápiás utasításait az osztály orvosainak, ápolóinak. Mielőtt elmegy, még benéz.
Nem bírom ki, adnom kell neki két puszit.

Gyuri lassacskán hazaindul – reggel dolgozni kell mennie. Én teszek-veszek, pakolok, próbálok leereszteni. Három óra is rég elmúlt, mire ráveszem magam, hogy lefeküdjek illetve, hogy fekve nézzem tovább Lőrincet.

november 11. hétfő

Reggel mind a négyen alszunk, amikor bejön a reggeli műszak felmérni a helyzetet. Lőrinc alszik, békés, arca kisimult. Később a szobatárs anyuka (tegnap volt 20 éves! Ó, Istenem, gyerek még valóban!), rémülten kérdezget, hogy az ő kisfiával is lehet, hogy ez van? Nyugtatgatom, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, bár kívülről nézve mindkettőnek a hasa fáj. De az övének se vakbélgyulladása, se hashártyagyulladása. Később őket haza is engedik.

Lőrinc hol ébren, hogy alszik, de nyugodt, nincs fájdalma.

Csak az infúziókkal van baj. Egyszerre háromnak kéne folynia bele, most már mind a hármat pumpa nyomja, nem csak a gravitáció. Viszont a kanülje, vagy vénája nem bír el egyszerre ennyi lötyit. Ez még az a kanül, amit szerdán a San Raffaelloban szúrtak. Sós víz, morfium, három csövön, három pumpa, egy lukba. Fáj, feszít, minden baja van. Kiveszik, és ezzel kezdődik az új gond: kell egy másik. A környék összes ápolója megpróbálja valahol megvénázni, sikertelenül. Engem ez nem nagyon lep meg, mivel vasárnap a vérvétel se ment könnyebben. Csak azt egy másik műszak csinálta, így ez a mostani nem emlékszik arra a kínlódásra. Lőrinc viszont igen. Másik könyökhajlat, kézfej, lába – mindenhol sebváltózik egy keveset valaki egy tűvel. Lőrinc elképesztő. Látszik, hogy fáj, nagyon fáj neki. De gyakorlatilag le se kell fogni. Ő fogja az én kezem, másik kezemmel simogatom a homlokát. És csak azt ismételgeti: „Fa male! Lasciate, lasciate, per favore!” Azaz „Fáj!, Hagyjatok, hagyjatok, kérlek!” Nemcsak, hogy nem ordít, de még udvarias is. Tényleg egy szuperhős.

Aztán a főnővér szúr a nyakán egy vénát. Ez egy órán keresztül működik. Addigra nemcsak feszül és fáj, de egy majdnem teniszlabdányi dudor is nő Lóci nyakára. Ezt is kiveszik. És kezdik elölről a kísérletezést.

Végül megjelenik egy nekünk ismeretlen nővér, a mieink kíséretében, és puff, megszúrja Lőrinc bal könyökhajlatát. És bent van! Majd annyit mond kedvesen neki, „Tu sei bravo!” – ügyes vagy! Mire én: „Lei è brava.” Amit ő rögtön úgy ért, hogy Lőrinc lány. Mert olaszul az „ő” és az „ön” ugyanaz. Zavarba is jön rendesen, amiért fiúnak nézte a lányomat. Mire a mi ápolónőnk nevetve mondja neki: „Tu sei brava!” – Te vagy ügyes!

És jönnek látogatók is. Reggel a sárga ruhás, nagydarab beteghordó, csak úgy benéz. Délelőtt Veronica és Tina.

Délután új szobatárs érkezik: Egy huszonegy hónapos kicsi lány az anyukájával. Peruiak. A kicsi lányt holnap műtik. Egyébként egy évvel ezelőtt szív-katéterezték, majd műtötték a szívét. Mindkét alkalommal szövődményként agytrombózist kapott. Nem tud beszélni, ülni, állni, menni, sőt, még enni sem. Egy csövön keresztül etetik egy pumpával. A cső a hasfalán át megy a gyomrába. Azt kell valamiért cserélni.

És ekkor úgy érzem, mi vagyunk a legszerencsésebb emberek a világon. Végigvágott hassal, morfiummal. És jövővel. És azt gondolom, ha az ember szerencséje éppen 20-30 öltés a hasán, vagy a gyereke hasán, akkor a szerencse ilyen képben érkezett. Ne legyünk válogatósak! Örüljünk azoknak az öltéseknek, meg a morfium pumpának, de nagyon!

Napközben telefonál szinte mindenki. Claudia is, Gyuri kollegájának a felesége. Csak most hallotta, hogy mi történt. Elképedve hallgatja, amit mesélek. „Miért nem hívtam fel őket?” „hát leginkább azért, mert le volt merülve a telefonom.” Aztán meg, mit tudtak volna segíteni? A kórházban már jó helyen voltunk, maximum az én kezem foghatták volna, hogy én meg fogjam Lóciét. De e nélkül is elég nekik a maguké. Három kisfiú, 5-2,5-2,5 évesek. Nagyszülők sok száz kilométerre. De akkor is kedves a törődés és aggódás. Ha bármire szükségem van, csak szóljak. Jó, szólok!

Az a szép, hogy ha mindenki hozna csak egy valamit azok közül, akik felajánlották és komolyan is gondolták a segítséget, már tele lenne a szekrény. És ez olyan jó.

Délután, amikor Gyuri munka után levált, megyek egy kört a kórház körül. Aztán megvacsorázom a menzán. Hát ez is egy gasztronómiai tapasztalat, hogy mit eszik itt a menzán élők népe. Egy biztos: nem ettől híres az olasz konyha.

november 12. kedd

Lőrinc határozottan jobban van. 

Mivel továbbra sem ehet, és nem ihat, maximum egy kupak vizet, kitalálom, mégis, hogy legyen része valami hasonlóban: félbevágok egy almát és azt nyalhatja. Később, amikor elkezdek narancsot pucolni: „Mami, ennivaló szimat van! Mami, narancs szimat van!” Hát lehet ezt nem hallani? Így hát narancsot nyalunk. Azt játszuk, hogy ő beszívja a gerezd narancsot a szájába, én meg kapok utána, hogy le ne nyelje. Közben nevet. És ő is továbbfejleszti az ötletet: „Mami, tegyél zsebkendőbe narancsot és én kiszopogatom belőle!”. Ez onnan jön, hogy az elmúlt napokban rendszeresen töröltem a száját, kívül-belül, egy vizes törölköző sarokkal. Amit aztán ő egy kicsit szopogatott. Pár napja fel is vetette, hogy csináljak neki tejes törölközőt.

Napközben kétszer is benéz a beteghordó, délután a fiatalabb anesztes doktornő. Érdeklődik, vannak-e fájdalmai, mit kap ellene, mikor. És kérdezi Lóci-t, hogy van a „la tua Tigra”, azaz a Tigrise.

Délután Gyuri jön, én megyek vacsorázni és egy nagyobb kört a kórház körül. Meg közértet vadászni, mert Lőrinc kérlelhetetlenül nem enged le ebédelni. Így hát betárazok valami csomagolt szendvicset, meg nescafe-t. De jó is az, csapmeleg vízzel!

november 13. szerda

Ismét hasfájás. Először meg is ijedek: már megint??? Jönnek, vizsgálják. Azt mondják, hogy ez jó. (na, de kinek?!) Ez annak a jele, hogy kezd beindulni a bélmozgás. Kakálni kéne. Amikor kérünk, mindig kapunk fájdalomcsillapítót, menetrenden kívül is.

Szóval rosszabbul van, mert jobban van. És egyre jobban gömbölyödik a pocakja. Ezzel párhuzamosan egyre jobban nyűglődik.

Este, "Gyuri-időben" kap a kedvenc ápolónőnktől egy glicerines kúpot – és végre van kaka. Több is. Van, hogy 5 percenként cserélek pelenkát. Azt hiszem, ez a legszebb kaka, amit valaha láttam.

A perui kicsi lány hány, Lóci kakál, a perui mamával néha összenevetünk, amikor szinte egyszerre törlünk, mosunk valamit, vagy egyszerre mozdulunk egy alátétért, nedves törlőért. A kicsi lányt sajnos nem műtötték meg, nem lehetett altatni, valami nincs rendben a légzésével. Most próbálják kitalálni, hol és milyen kezeléssel lehetne összeszedni őt annyira, hogy altatni lehessen.

Este kiveszik Lőrinc katéterét és kiadják feladatba, hogy pelenkázzam, és gyűjtsem a pisis pelenkákat, reggel meg kell mérniük. Innen kezdve Lóci egyszerre pisil és kakál, győzze valaki szétválogatni. Igazi analitikusnak való feladat. Illetve tele pisil egy pelenkázó alátétet. Ember legyen a talpán, aki leméri, hogy itt most mi mennyi.

november 14. csütörtök

A tegnapihoz kísértetiesen hasonló nap. Lóci pocakja fáj, illetve talán inkább csikar. Ez nem egy állandó állapot, de amikor jön akkor nagyon rossz. Ha éppen békésebb a hasa, egész jókedvű pillanatai is vannak. Aztán ezt elfújja egy pillanat alatt a következő hascsikarás.

Ma kötést cseréltek a sebein, így láthattam, hogy milyen és mekkora. Az első seb jobb oldalt, lent ferdén egy kis vágás. A második függőlegesen végig a hasa közepén a szegycsontja alatt kezdődik és a hasa aljáig ér. Közben egy kanyarral balról kikerüli a köldökét.

Késő délután volt itt másodszor a mai doktornő megvizsgálni, gondolom, mielőtt leteszi a mai műszakját, körbejár. Azt mondta, holnap vérvétel, hogy lássák, hogy van. Már csak azért is, mert egy hete kizárólag infúzión él. Azaz, most már a tápláltsága se túl jó. A labor alapján változtatnak az infúzióján.

A hasával ő se volt elégedett, ahogy Torricelli prof sem, aki napközben nézte meg.

A peruiak délután elmentek, át a szomszéd kórházba, további kezelésre.

Estére, Apa látogatása környékén, sikeres kakálások után jobb a kedve. Narancsot nyalunk:

Gara

Minden külön értesítés helyett.
Mától egy kutyányival kevesebben vagyunk. Gara átigazolt az örök vadászmezőkre macskát kergetni. Vagy ki tudja? Talán az előző gazdája csábította el egy kis mikulás csokival.
Mert olyat csak tőle kapott.

Az utóbbi időben nem sokat írtam a blogra, bár félig megírt és részben megfogalmazott témák hevernek fejben és merevlemezen. Akad köztük vidámabb is mint ez a mai. Igyekszem azokra is sort keríteni. De most essünk túl ezen. És innen csak az olvassa tovább, aki nem csak a vidám históriákra kíváncsi.

Péntek kezdődött. Kora reggel Gyuri arra kelt reggel, hogy a konyha kövét véres hányástócsák tarkítják. A kutyatartás örömei. Hogy melyik volt a két kutya közül, az hamar kiderült, mert Garán látszott bágyadtság, levertség és szomjúság. Bár még a saját lábán ment pisilni.
Mire mi Lőrinccel hétkor felkeltünk minderről csak a vizes felmosórongy árulkodott. Gara aludt - nem volt ebben semmi szokatlan. Csakhogy amikor az óvodából visszaértem akkor is ugyanúgy aludt. Közelebbről megvizsgálva rá kellett jönnöm, hogy azért, mert felkelni se tud. Irány az állatorvos! Na, de hova? Merre? Szokásos megoldás: "Veronicaaaaa, segíííííts!" És persze, segített. A kozmetikusnál értem el, de csapot-papot-gyantát feledve jött, és telefonált, intézkedett, szervezett. A saját jól bevált állatorvosukat nem érte el. De már mondta is, hogy hol az ügyelet. Garát ketten cipeltük ki egy lepedőben az autóhoz. Mire odaértünk, sikerül a saját, lassú fordítószoftveremmel támogatva elmondani neki minden lényeges információt (eléggé érthetetlen módon az olyan kifejezések, mint "véres hányás" nem szerepelnek az alapfokú nyelvkönyvekben, az olyan részletek pedig, hogy "friss", "alvadt", "emésztett", stb. még az emelt szintűekben sem), így Veronica által, az orvos már olaszos tempóban jutott az információhoz.
Az első vélemény az állapotáról: "semi-comatoso" . Hagyjuk ott, vizsgálják, laborok, röntgen, leginkább lenyelt idegen testet keresnek. Majd telefonálnak. Telefonos kontakt persze Veronica lett. Ő legalább érti. Délután telefonáltak azzal a kérdéssel, hogy volt-e korábban epilepsziás rohama. Mert már az is lett. Tudtunkkal eddig nem. De hát mit is tudunk mi, egy kalandos sorsú, örökölt, menhelyi kutyáról? Maximum az utolsó 3 évét.  
Aztán közeledett az este, a vizsgálatoktól senki nem lett okosabb, idegentest sehol, a laborok szinte mind rendben, kivéve, hogy nagyon kiszáradt. És kiderült, hogy ez az orvosi ügyelet este fél 12-kor bezár. Így vagy elhozzuk éjszakára, vagy teljesen egyedül tölti az éjszakát. Esetleg ha nagy gáz van, vihetjük Melzóba az éjjeli ügyeletre. Hoztuk haza. Felszerelve infúzióval, kiszáradás ellen, és több ampulla nyugtatóval az epilepsziás rohamok ellen. Meg további nyugtatókra vonatkozó recepttel, ha szükség lenne rá.
Mindre szükség volt.
Az előszobai fogas előlépett infúziós állvánnyá, az előszoba intenzív osztállyá. Nyomasztó éjszaka volt. Gyuri négykor vágott neki a felfedező útnak, hogy kiderítse, hol váltható ampullára a recept. Én miután belenyomtam a maradékát is az orvostól kapottnak, leginkább azon izgultam, Lőrinc fel ne ébredjen. Mert azt nem kéne látnia ami itt folyik -képletesen és valóságosan. Nagyon nem kéne látnia. Sikerült. Mire felébredt csak egy nyugodtan alvó kutyát látott és egy bekötött infúziót. Aztán együtt vittük vissza a "kutyakórházba", újra egy napra, ismét estig. Este Lóci "Apa, ne menj el!" kérése hamar eldöntötte, melyikünk megy érte.
De Gara nem lett jobban, infúziók és antibiotikumok ellenére. Sőt. Rosszabbul. Már majdnem kiadta az ügyeletes fiatal doktornő, hogy vihetem haza ismét éjszakára és hozzam vissza reggelre, amikor is még lelkiismeretesen végigtapogatta és valami újat fedezett fel: valami tapintható keményet a hasában. És látszott, hogy az a valami fájdalmas. Telefon a főnöknek, aki jött is hamar. Tanakodtak, aztán elmondták a lényeget. Nagy valószínűséggel valami mérgezőt evett, hogy mit, senki nem tudja, a kezelésektől nem javul két nap után sem, viszont egyre jobban szenved. A hasában a kemény valami vélhetőleg a gyulladástól keményedő önmagába gabalyodó bélszakasz. Azt javasolják, vessünk ennek véget. Mit lehet erre mondani? Én megkérdeztem, mit tenne vele, ha az ő kutyája lenne. Rövid gondolkodás után azt mondta, hogy elaltatná és megnézné van-e ott mégis valami lenyelt csont-bot-üveg ami mindezt okozza. Aztán hozzátette: "senza costo" azaz további költség nélkül megcsinálja. Annak függvényében hogy mit látnak még mindig bármikor végleg elaltathatják. Így lett aztán újabb ultrahang "senza costo", meg műtét altatásban  "senza costo".
Éjjel egy óra elmúlt, amikor a műtőből kijött és elmondta, hogy semmi oda nem valót nem találtak. Csak rémes állapotú gyulladástól lángvörös gyomrot és belet. Fogalmuk sincs mitől, minden bizonnyal valami mérgezőtől. Altassuk el.
Elaltattuk.
Fél kettőkor már hagytuk az adminisztrációt a csodába, majd mára összeszedik hogy mit és hol írjak alá a "cremazione"-hoz. (Ismét újabb szóval bővült a szókincsem.) Jobb is, mert külföldi, pláne menhelyi kutyánál ez sem lett egyszerű.
A beültetett chip számát ma leolvasva meglepve tapasztalták, hogy nincs nyilvántartásban Olaszországban. Ez engem még nem lepett meg. Mitől lenne? Az már inkább, hogy a chip számának semmi köze nem volt az útlevelében szereplő chip-számhoz. Hirtelen két ötletem volt: az első, hogy mivel a Malvinnal egyszerre kaptak chip-et esetleg össze lettek cserélve. A másik, hogy ez a menhelyi kutya tréfája, azaz már chip-el jött hozzánk, és tőlünk kapott még egyet.
Ez utóbbi jött be. A papírmunkát ismét elhalasztottuk holnapra .

És ami még az adminisztrációnál is lassabban, nehezebben és soká fog letisztulni:

- Apa, a Gara mikor jön haza?
- Lóci, a Gara nem jön haza. Nagyon beteg volt, nem lehetett megjavítani. A Gara soha nem jön haza.
- Ez azt jelenti, hogy nagyon-nagyon-nagyon soká?

***

Aludj békében Gara, te kalandos életű! Vagy kergess macskát, vagy hagyd, hogy Marika néni kényeztessen!
De bárhol vagy is, a sünöket ott is hagyd békén!

Ilyet ettünk ma vacsorára

Persze a tányéron már nem így nézett ki. Sőt, még a bolti csomagolásban sem. Csinos keresztmetszeti szelete volt egy szép fehér húsú halnak, közepén egy kicsi porcosnak látszó csigolya, szálka nuku. Becses neve Rana Pescatrice, és kilónként 16 Eur 14 cent az ára. 40%-os leértékelés után. (Ilyen árengedmény alapján feltételezem, hogy napvilágra került a fenti portré, és ez a karosszéria erősen visszavetette a forgalmat.) Kipróbáljuk, naná. Nyomozni igazán azért kezdtünk utána, mert az otthon gondosan beszerzett középszótárunk szerint a Rana Pescatrice jelentése tavibéka. És ez a szelet valahogy sehogy sem illet a békáról alkotott anatómiai képünkbe. (mellesleg nem első eset, hogy kapitális marhaságot ír a szótár, fordította már a palacsintát is fánknak, pedig az az állat valószínűleg gyakoribb a mi éghajlatunkon mint az ördöghal)

Nosza, mit is ír a hogyishívják. Ezt:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Eur%C3%B3pai_horg%C3%A1szhal

Megéri rászánni azt a pár percet az olvasásra, különös egy jószág ez, nem csak küllemre.

Ettünk hozzá párolt zöldbabot topinamburral.

Finom volt.

És még mindenki jól van.

Na, jóccakát!

Olasz zöldség - avagy, a topinambur azért már mégis csak mindennek a teteje!

Nagyjából kora ősz óta készülök, hogy írok egy bekezdést az olasz zöldségről.
Illetve kettőt, mert két egymástól független dologról is ez a cím jut eszembe.
A közelmúltban hirtelen két lökés is ért, ami gyorsította a rég tervezett oldal megszületését.

Az első, hogy pár nappal az utolsó márciusi hó elolvadása után meglepve láttam, hogy szinte a hó alól, kéken virágzó tyúkhúr mező öntötte el az egyik nagy kanyar rézsűjét a közelben. (Ha a tyúkhúr netán mégsem kéken virágzik, akkor külön elnézést kérek a tyúkoktól, de hát nem vagyok egy ornitológus...)

Tehát olasz zöldség - 1

Augusztusban, amikor kiköltöztünk, feltűnő volt, hogy milyen zöld itt a világ. Részben azért, mert nedvesebb, csapadékosabb vidék mint Magyarország, részben pedig azért, mert úgy tűnik, a zöldet igencsak kedvelő nép lakja. 

Zöld a fű, és nem csak ott ahol locsolják, de az utak mentén is. Pedig otthon már javába sárgára száradt, már ahogy szokott a nyár derekára. Így nézve nem meglepő, hogy Olaszország Európa egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb - mert a gazdaságföldrajz sem az erősségem) rizstermelője. Ezért aztán a rizottót is itt találták fel.

Tavaly januárban (illetve előzőleg novemberben), amikor legelőször jártunk Milánóban és környékén, első rácsodálkozásaim egyike volt, hogy mennyi a zöld. Pedig nem Milánó zöldövezetében laktuk - sőt! (A bérelt garzontól egy utcányira volt a központi pályaudvarra vezető vasúti pálya, ahol lóugrásban kerülgettük a kutyaszart - motorozó kétévessel "vicces játék" - de ott volt csak ingyen parkolás napközben). Viszont a tetőkön, erkélyeken, belső udvarokban rendezett kertek és minden zöld, zöld, zöld! Az akkori élmény kontrasztját nyilvánvalóan növelte, részben, hogy tél volt, amikor az ember szeme már amúgy kiéhezett a zöldre, másrészt, hogy hazaérve éppen az utcánk bokrait tarvágták láncfűrésszel. Mind a kettőt. Tájékozottabb szomszédot kérdeztem, hogy ezt vajon miért csinálják. Megtudtam: mert néhány lakó betelefonált az önkormányzathoz, hogy autóval a garázsukból kikanyarodva zavarja a bokor a kilátást. És a láncfűrésszel minden bizonnyal kevesebb a pepecs, mint a metszőollóval.

Egy biztos, azzal a sok zölddel, amit itt naponta látok, máig nem tud betelni a szemem.

Ezek a képek Gorgonzolából, abból az utcából valók, ami a metróállomásra visz, és ahol hétfőnként a heti piac van.

Ahova csak lehet, zöldet pakolnak. Láttam olyan lakáshirdetést, amin az szerepelt: új lakások, "A" energia osztály, tágas teraszok, nagy helyek a növényeknek.

És láttuk a velünk együtt beköltözőket, hogy még cucc a dobozban, függöny sehol, de már rakosgatják a frissen beszerzett cserepeket az ablakpárkányra, teraszra, korlátra.

De ugorjunk a másik témakörre, ami fél év után még rendszeresen meglepetést okoz, nyomozásra és irodalmazásra késztet ez az

Olasz zöldség - 2

Ezekkel főleg a piacon és a boltokban lehet találkozni. 

És az csak egy dolog, hogy fogalmam sincs, hogy is kéne ezeket enni, de sokszor arról sem, hogy melyik számot nyomjam a mérlegen, mert ahhoz tudni kéne az adott izé nevét. És ha az egész soron csak a póréhagymát ismerem fel biztosan, mert még a spenót se mindig az, úgy nem egyszerű...    

 Odáig rendben, hogy fehérrépa nincs...

... de mi a fenét is akartam én főzni???

A teljesség igénye nélkül néhány újonnan megismert zöldség:

Az elsők között jött szembe az erbette. Jóképű levélzöldség, futólag nagyra nőtt spenótra gyanakodtam. De nem az. Nézzük csak meg, mit is ír a hogyishívják, azaz a wikipédia. Nos, az erbette esetében leginkább semmit. Nincs ilyen lap. A szótár szerint "gyógynövények". Többesszámban. És mégis, a boltban, a piacon ott figyel az erbette. 

Ha érdemi információt nem is, de receptet sikerült találni a helyi "mindmegettén", a millericette.it-n:

Milánói erbette

http://www.millericette.it/contorni/contorni-caldi/erbette-milanese_361.html

Na, ez jó is lesz (és tényleg jó lett). A recept poénja, az egyik hozzászólás:

Cosa sono le erbette? Dove si possono reperire?

Azaz, mi az az erbette? Hol találhatok? Haha! Pedig úgy tűnik a hozzászóló helybeli! :-)

Nem sokkal később barátkoztunk össze a coste-val. Erről, miután megetettük vele, Dezső kiderítette, hogy ennek lánykori neve mángold. Hallottam már, de ennél többet magyarul se tudok róla. Viszont ez is finom "milánói módra" elkészítve és gyorsan készen is van.

Aztán éppen kezdtem volna továbblépni a levélzöldségek során, jöjjön, aminek jönnie kell: a hosszúkás padlizsán, a kerek padlizsán, a világos lila padlizsán, meg az éppen elvirágzott cukkini, a gömbölyű cukkini, a cime di rapa, a catalogna, a barba di frate, meg a carciofi, amikor kb. novemberben jött az első komolyabb meglepetés: feltűnt a piacon az ömlesztett tulipánhagyma. Legalábbis úgy nézett ki, mint a tulipánhagyma. Ez a lampascioni.

Így néz ki a piacon,

így olíva olajban,

és így néz ki jókedvében          . 

Most is van a hűtőben egy bontott üveg olajos-ecetes. Finom. És ír róla a wikipédia, amiben többek között az a jó, hogy ha más nyelven is létezik egy szócikk, akkor azt bal oldalon felsorolja, és egy kattintással máris a magyar nyelvű információt olvashatjuk. Jelen esetben az Üstökös gyöngyikéről. Igaz, magyarul szó sem esik arról, hogy meg is lehetne enni.

Ám rá kellett jöjjek, soká lesz még, amikor nem tudnak meglepni.

Legutóbb tényleg azt hittem, ez valami vicc, amikor egy barátságos közért előre csomagolt friss zöldségei között megakadt a szemem egy csomag nem túl bizalomgerjesztő göcsörtös gyökérgumón. 

Na, nézzük csak, ki ez? ...Aszongya, hogy... topinambur. Na, jó, ez már tényleg marhaság. Ilyen állat nincs is! Pláne ilyen névvel! Tupinambur lehet egy középkori hangszer: "... és akkor az ifjú krónikás előhúzta zekéjéből féltett topinambúrját, és a húrok közé csapott,..." Rendben. Vagy lehet múlt század eleji vásári látványosság: "Tessék csak, tessék! Itt látható Topinambúr a 110 éves vak leány, a jövőbe látó kígyótestű csoda, a világ legrősebb embere! Tessék csak, tessék!" Ezt is lehet. De nem lehet ilyen neve egy zöldségnövénynek, pláne, ha hozzá így néz ki. 

Lopva körülnéztem, hol rejtették el a kamerát, mert tuti, hogy ez valami hülye teszt, ami a vásárlói szokásokat vizsgálja: kertvárosi közértben mi az a legvadabb dolog, amit még el lehet adni, illetve hogyan reagálnak a nyilvánvalóan lehetetlen termékre a vásárlók.

Én leginkább úgy reagáltam, hogy igyekeztem pókerarccal visszatenni oda ahol volt, majd teljes figyelmemet látszólag a paradicsomok felé irányítani.

Aztán itthon elő a wikipediat!

Topinambur... és van ilyen lap...(akkor mégse volt kandi kamera)... és magyarul is van.... aszongya, hogy CSICSÓKA!

Na, ilyet legalább már hallottam! Igaz, maximum annyit tudok róla, hogy "hej, csicsóka, csicsóka, fészket rakott a csóka!" - és ez nem túl sok. De akkor lássuk!

"A csicsóka (Helianthus tuberosus) a őszirózsafélék családjába tartozó gumós évelő, gyógynövény. ...Közeli rokonságban áll a napraforgóval.... A gumók húsa hófehér. Felszínük ripacsos, barázdált, összetett, nehezen tisztítható. (mondom, hogy nem bizalomgerjesztő a kinézete, de hogy ripacsos...)...

A csicsóka fontos diabetikus alapanyag lehet, íze is hasonlít a burgonyáéhoz, de annál jóval édesebb. A 20-28% szárazanyagot tartalmazó gumókban 14-16% inulin és polifruktozánok (levulóz, szinantrin) vannak.  (ja, hogy ebben van az inulin! hát az más!! - bár tudnám mi az... )...A csicsókagumónak a burgonyánál 5-6-szor nagyobb rosttartalma gátolja az egyéb szénhidrátok és hízlalótápanyagok felszívódását, fokozza laktató hatását, és meggátolja a székrekedés kialakulását. Kedvező biológiai adottságait pedig fokozza a kálium, kalcium, magnézium, foszfor és cink ásványianyag-tartalma, abéta-karotin-, B1–, B2-vitamin, niacin-, és C-vitamin-tartalma. Életfontosságú aminosavként: lizin, arginin,hisztidin, cisztin, triptofán, aszparagin található benne. Növényspecifikus anyagai: kolin, betain, szaponin, quercimeritrin (pláne!!!). Gumói főleg inulint tartalmaznak, keményítőt csak csekély mennyiségben. (meg vagyok győzve!!!) ...Ezt a nálunk méltánytalanul mellőzött gumós zöldséget a nagyvilág elegáns éttermeiben gyakran homár,libamáj, szarvasgomba, nemes tengeri halak, fésűkagyló és más drága ételek társaságában tálalják.

Csak fantázia kérdése, mert szinte minden alapanyagunkkal harmonizál. ..."

Pompás! 

De nincs még vége a meglepetéseknek. A rusnyácska gumója fölött  így néz ki:

  

És ettől már tényleg eltátottam a szám, mert ez a virág, nagyon úgy néz ki, mint az a virág ami mellett Szentivánon, János szomszéddal kávét inni szoktunk. És ami virág elég jól elviseli, hogy rendszeresen a fűnyírás áldozatává válik. (Éghajlat és talaj iránt csekély igényű. Az egyszer elvetett csicsóka szinte kiirthatatlan, ezért vetésforgón kívül termelik. - wikipedia) Igaz, egyre jobban János szomszéd felé húz... 

Tehát lehet, hogy ott taposunk, mit sem sejtve, egy értékes inulin mezőn! 

Kérlek, János, ha olvasod ezt a bejegyzést, és ha még nem sértődött meg teljesen a topinambur-csicsóka a kerítés mellett, és hajlandó idén is kikelni, ellenőrzésképpen piszkáld meg egy ásóval, vannak-e gumók alatta! Ha igen, augusztusban főzünk egy jó paprikás topinamburt bográcsban!

***

Így a csicsóka körbeért, én meg vele gondolatban hazaértem.  

És mire az írásban idáig jutottam, rá kellett jönnöm, hogy a tyúkhúr nem kék, hanem fehér. A magnóliák meg ezerfélék, fehértől a mély bordóig, és rengetegen vannak errefelé.

De persze a repce itt is sárga, és a szomszéd mezőn épp versenyt sárgul a mellette levő kaszáló pitypangjaival.