Kedves Év Végi Szállóvendégeink!
A fotókat ide tudjátok feltölteni:
picasaweb.google.com
felhasználó: backmegyunk@gmail.com
jelszó: az állomás "neve"2012 (egy szóba írva)
A tárhely teljesen üres, mindenki töltögethet eredeti méretben.
A többiek meg, egyelőre minden válogatás nélkül, ömlesztve, megtekinthetik a műveket itt: https://picasaweb.google.com/114271149323443502400/2013Januar5
és itt:
meg itt:
Addig is jó éjszakát, szép álmokat!
2012. december 29., szombat
2012. december 24., hétfő
2012. december 7., péntek
Hétköznapi apróságok - 5: Az asztalos
Megérkezett ma a rég ígért asztalos. A ház ígérte, és nem csak nekünk, ez valamiféle átadás utáni, vagy garanciális körbejárás, javítgatás volt.
Épp egy mirelit pizza utolsó falatjait nyeltem (sütés után értelem szerűen) és a szupertitkos karácsonyi naptárakat szerkesztettem, abban reménykedve, hogy még időben lesz is belőlük anyagi valóság, amikor két úr csengetett. Ahogy ajtót nyitottam az idősebb már el is kezdte mondani. Szokás szerint a "Salve!"-ig értettem. Azaz az "Üdvözlöm!"-ig. Persze azért sejtettem, hogy mit is akarnak, hiszen őket vártam reggel óta. Még mielőtt túl sokat elárulhatott volna, megakasztottam a szóáradatot, kérve, hogy ugyan lassítson már, mert "én beszélni kicsit olasz". Erre megkérdezte, hogy "Parla inglese?" Mondtam neki, hogy "Si" és hogy mégis legyen miből választania, hozzátettem, hogy "e ungherese". Erre szépen érthetően csak ennyit mondott: "nem ertem" Miután magamhoz tértem, gratuláltam. Szívből. Aztán megtudakoltam, ugyan, honnan tud ilyeneket. Erre kivillantotta a felső fogsorát, mutatóujja körmével megkocogtatta az egyik metszőfogát és tisztán, érthetően csak ennyit mondott: Szombathely. Aztán miközben villámgyorsan nekiálltak az általam sorolt hibák kijavításának három nyelven megbeszéltük, hogy mit is keresünk mi itt, meg jól érezzük-e magunkat, aztán, hogy ők idén Hévízen nyaraltak (igaz, ez elsőre Hévic-nek hangzott, de hát nem véletlenül hímeztem én se Lóci óvodai partedlijébe ezt: "Lozi" - amit azóta hétvégenként, a szárítón, fejjel lefelé rendszeresen Zolinak olvasok). És milyen szép volt, meg nyugalmas ott Hévizen. És Budapest is nagyon szép, de ő a nyugodt helyeket szereti, nem az olyat mint Milánó. Aztán kicsit kitekintettünk, megbeszéltük Bécs és Budapest hasonlóságait, meg azt, hogy Prága is szép, és jó ott a sör. A kínált kávét elfogadták, egyúttal megcsodálták a kávéfőzőnket és csodálkozva nézték, hogy ez magyar??? Megnyugtattam őket, hogy ez egy La Pavoni, eredeti olasz, re-exportálva. A kávét dicsérték, mondták, hogy rendes olasz kávé volt. Erre azért beavattam őket a titokba, hogy többek között ezért vagyunk itt és nem Németországban vagy Angliában.
A hibákat egy kivételével kijavították, de hát az elgörbült deszkát nem tudták kiegyenesíteni.
Aztán búcsúzóul elhangzott egy "Kezicsókolom!"
Megérkezett ma a rég ígért asztalos. A ház ígérte, és nem csak nekünk, ez valamiféle átadás utáni, vagy garanciális körbejárás, javítgatás volt.
Épp egy mirelit pizza utolsó falatjait nyeltem (sütés után értelem szerűen) és a szupertitkos karácsonyi naptárakat szerkesztettem, abban reménykedve, hogy még időben lesz is belőlük anyagi valóság, amikor két úr csengetett. Ahogy ajtót nyitottam az idősebb már el is kezdte mondani. Szokás szerint a "Salve!"-ig értettem. Azaz az "Üdvözlöm!"-ig. Persze azért sejtettem, hogy mit is akarnak, hiszen őket vártam reggel óta. Még mielőtt túl sokat elárulhatott volna, megakasztottam a szóáradatot, kérve, hogy ugyan lassítson már, mert "én beszélni kicsit olasz". Erre megkérdezte, hogy "Parla inglese?" Mondtam neki, hogy "Si" és hogy mégis legyen miből választania, hozzátettem, hogy "e ungherese". Erre szépen érthetően csak ennyit mondott: "nem ertem" Miután magamhoz tértem, gratuláltam. Szívből. Aztán megtudakoltam, ugyan, honnan tud ilyeneket. Erre kivillantotta a felső fogsorát, mutatóujja körmével megkocogtatta az egyik metszőfogát és tisztán, érthetően csak ennyit mondott: Szombathely. Aztán miközben villámgyorsan nekiálltak az általam sorolt hibák kijavításának három nyelven megbeszéltük, hogy mit is keresünk mi itt, meg jól érezzük-e magunkat, aztán, hogy ők idén Hévízen nyaraltak (igaz, ez elsőre Hévic-nek hangzott, de hát nem véletlenül hímeztem én se Lóci óvodai partedlijébe ezt: "Lozi" - amit azóta hétvégenként, a szárítón, fejjel lefelé rendszeresen Zolinak olvasok). És milyen szép volt, meg nyugalmas ott Hévizen. És Budapest is nagyon szép, de ő a nyugodt helyeket szereti, nem az olyat mint Milánó. Aztán kicsit kitekintettünk, megbeszéltük Bécs és Budapest hasonlóságait, meg azt, hogy Prága is szép, és jó ott a sör. A kínált kávét elfogadták, egyúttal megcsodálták a kávéfőzőnket és csodálkozva nézték, hogy ez magyar??? Megnyugtattam őket, hogy ez egy La Pavoni, eredeti olasz, re-exportálva. A kávét dicsérték, mondták, hogy rendes olasz kávé volt. Erre azért beavattam őket a titokba, hogy többek között ezért vagyunk itt és nem Németországban vagy Angliában.
A hibákat egy kivételével kijavították, de hát az elgörbült deszkát nem tudták kiegyenesíteni.
Aztán búcsúzóul elhangzott egy "Kezicsókolom!"
2012. december 5., szerda
Előmeneteli részjelentés - 2
Ha lassan is, de haladunk. Kedves, kelet-európai vendégmunkásaink, Betti és Robi segítségével sikerült hazaszállítani a szekrényt.
Aztán összeszerelni. Igaz, hosszas fejtörést okozott egy, az alsó lapból kiálló pöcök, vagy nevezzük inkább ütközőnek, ami teljesen lehetetlenné tette az legalsó fiók betolását. Robi volt végül az egyetlen helyes megfejtő: az a pöcök valaha a középső ajtó fölső ütközője volt. Felcseréltük a szekrény alját és a tetejét. De hamar megszületett a határozat: most már így marad! Leszereltük a pöcköt.
És villámgyorsan el is kezdtük belakni:
Miközben apránként berendezzük a lakást, mindenféle érdekes tapasztalatra teszünk szert, és mint már kiderült építő jellegű nyelvgyakorlásban is részünk van.
Egyre nyilvánvalóbbnak látszik például, hogy az olaszok is, mint mindenki más, ilyenek is meg olyanok is. Vannak az ágyas-szekrényes olaszok és vannak a kanapésok. Látszólag semmi különbség. De ha az ember kitartóan vadászgat ebay-en, secondamano-n és mindenféle használt bútoros lapon, akkor csak feltűnik: eddig vettünk két ágyat és immár két szekrényt ilyen módon. Minden zökkenő nélkül felvettük a kapcsolatot a hirdetővel telefonon vagy e-mailben, időpontot egyeztettünk, elmentünk, megnéztük, visszamentünk, kifizettük, elhoztuk. Slussz, passz, kész. (csak egyszer fordult elő, hogy a megadott házszám nem létezett, de ott is viszonylag hamar tisztáztuk, hogy mi vagyunk a bambák, mert az utca ugyan stimmel, de a város nem...)
Ellenben a kanapésokkal valamiért nem tudunk zöld ágra vergődni. Eddig három kanapét nem vettünk. Ha nem négyet. Kettő nem is válaszolt az e-mail-re, és nem vette fel a telefont. A harmadikat, miután éjjel megleltem a hirdetését reggel óvoda után rögtön hívtam. Nem vette fel. Mire második próbálkozásra felvette, már eladta.
De a legszebb a legutóbbi volt. Feltette a hirdetést múlt szerda este. Reggel rögtön hívtam, felvette, és kedvesen elmagyarázta, hogy momentán külföldön van. (mi a fenének ad fel valaki hirdetést az elutazása előtti este?) Hívjam újra hétfőn és akkor megbeszéljük, hogy mikor nézhetem meg kedden. Rendben. Tegnap hívtam, lévén hétfő. Mondta, hogy még nincs otthon, hívjam másnap 3 után. Ma fél négy után kilenc perccel felhívtam. Már eladta. Erre a hírre hirtelen azt támadt kedvem mondani, csak úgy az óvoda előtt az utca közepén, lassan és tagoltan, mert ehhez persze vadul gondolkozni kellett, hogy "Questa è non elegante. La settimana scorsa io sono stata la prima chi ha telefonata. E Lei ha detto telefoniamo il lunedi prossima, e domani, etc. etc." Mire itt tartottam levegővétel nélkül dühöngött. Annyit sikerült kivenni, hogy NON ELEGANTE??? Elcsodálkoztam: ő komolyan velem akar veszekedni? Tényleg azt hiszi, hogy értek egy büdös szót is egy ilyen hadarásból? Minél jobban mondja, annál kevésbé. Ezért aztán (mert percdíj is van a világon) meg se várva, hogy eljusson a kirohanása végére, lassan, hogy ő biztos értse, annyit mondtam: "Grazie mille, buona giornata, arrivederci!"
Amikor letettem a telefont még nem jutott el a mondatában addig a vesszőig, ahol levegőt vehetett volna.
Szóval ez a kanapé momentán valahogy nem akar összejönni. De dolgozunk az ügyön.
És majd beszámolunk. Most viszont "jóékaszát!" ahogy Lőrinc mondja, mert reggel kelni kell!
Ha lassan is, de haladunk. Kedves, kelet-európai vendégmunkásaink, Betti és Robi segítségével sikerült hazaszállítani a szekrényt.
Aztán összeszerelni. Igaz, hosszas fejtörést okozott egy, az alsó lapból kiálló pöcök, vagy nevezzük inkább ütközőnek, ami teljesen lehetetlenné tette az legalsó fiók betolását. Robi volt végül az egyetlen helyes megfejtő: az a pöcök valaha a középső ajtó fölső ütközője volt. Felcseréltük a szekrény alját és a tetejét. De hamar megszületett a határozat: most már így marad! Leszereltük a pöcköt.
És villámgyorsan el is kezdtük belakni:
Egyre nyilvánvalóbbnak látszik például, hogy az olaszok is, mint mindenki más, ilyenek is meg olyanok is. Vannak az ágyas-szekrényes olaszok és vannak a kanapésok. Látszólag semmi különbség. De ha az ember kitartóan vadászgat ebay-en, secondamano-n és mindenféle használt bútoros lapon, akkor csak feltűnik: eddig vettünk két ágyat és immár két szekrényt ilyen módon. Minden zökkenő nélkül felvettük a kapcsolatot a hirdetővel telefonon vagy e-mailben, időpontot egyeztettünk, elmentünk, megnéztük, visszamentünk, kifizettük, elhoztuk. Slussz, passz, kész. (csak egyszer fordult elő, hogy a megadott házszám nem létezett, de ott is viszonylag hamar tisztáztuk, hogy mi vagyunk a bambák, mert az utca ugyan stimmel, de a város nem...)
Ellenben a kanapésokkal valamiért nem tudunk zöld ágra vergődni. Eddig három kanapét nem vettünk. Ha nem négyet. Kettő nem is válaszolt az e-mail-re, és nem vette fel a telefont. A harmadikat, miután éjjel megleltem a hirdetését reggel óvoda után rögtön hívtam. Nem vette fel. Mire második próbálkozásra felvette, már eladta.
De a legszebb a legutóbbi volt. Feltette a hirdetést múlt szerda este. Reggel rögtön hívtam, felvette, és kedvesen elmagyarázta, hogy momentán külföldön van. (mi a fenének ad fel valaki hirdetést az elutazása előtti este?) Hívjam újra hétfőn és akkor megbeszéljük, hogy mikor nézhetem meg kedden. Rendben. Tegnap hívtam, lévén hétfő. Mondta, hogy még nincs otthon, hívjam másnap 3 után. Ma fél négy után kilenc perccel felhívtam. Már eladta. Erre a hírre hirtelen azt támadt kedvem mondani, csak úgy az óvoda előtt az utca közepén, lassan és tagoltan, mert ehhez persze vadul gondolkozni kellett, hogy "Questa è non elegante. La settimana scorsa io sono stata la prima chi ha telefonata. E Lei ha detto telefoniamo il lunedi prossima, e domani, etc. etc." Mire itt tartottam levegővétel nélkül dühöngött. Annyit sikerült kivenni, hogy NON ELEGANTE??? Elcsodálkoztam: ő komolyan velem akar veszekedni? Tényleg azt hiszi, hogy értek egy büdös szót is egy ilyen hadarásból? Minél jobban mondja, annál kevésbé. Ezért aztán (mert percdíj is van a világon) meg se várva, hogy eljusson a kirohanása végére, lassan, hogy ő biztos értse, annyit mondtam: "Grazie mille, buona giornata, arrivederci!"
Amikor letettem a telefont még nem jutott el a mondatában addig a vesszőig, ahol levegőt vehetett volna.
Szóval ez a kanapé momentán valahogy nem akar összejönni. De dolgozunk az ügyön.
És majd beszámolunk. Most viszont "jóékaszát!" ahogy Lőrinc mondja, mert reggel kelni kell!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)