Harmadik nap az óvodában ...

volt ma!

Múlt hét közepén, túl csalánon és több nappal túl az utolsó pisis gatyán gondoltam, itt az ideje, hogy megírjam azt a bizonyos e-mail-t Óvónéinek. Megírtam:


"Cara Anna!
Mio figlio Lőrinc Molnár, no bisogna pannolino. Solo a notte io do per sicurezza.
Ma voglio informare Lei sabato scorso lui a avuto orticaria, noi siamo andati a ospedale in Melzo. Pediatra a diagnosticato orticaria, e lui a dato medicina. ..." 

És így tovább... aki nem érti, azt nem terhelem a folytatással, aki meg érti, azt  meg inkább nem kínzom :-)
Aztán vártam. Péntekig. Akkor úgy gondoltam, ideje valami más csatornán is nyomulni, tekintve, hogy levelemet azzal az optimista gondolattal zártam, hogy hétfőn esetleg elkezdhetnénk az ovi rendszeres látogatását. Telefonálni kéne... Kéne bizony... Hát akkor keressük csak meg Veronica-t, a rottweiler anyukáját. Ő már úgyis olyan jól képben van Lőrinccel kapcsolatban. Azonnal szívesen segített, fel is hívtuk (hívta) az óvodát, kérte a megfelelő csoport óvónénijét (apropó csoport! ehelyt tudatom valamennyi volt gimis osztálytársammal, hogy Lőrinc is "E"-s lett :-) )
Aztán sokat és gyorsan beszélt. Én közben azon gondolkoztam, vajon mit, mivel én nagyjából 8 mondattal elintéztem ezt az e-mail-ben. Aztán egyezkedtek kicsit..., meg jegyzetelt is..., aztán annyit kivettem, mert többször és nyomatékkal ismételte, hogy "signora parla italiano" azaz a "signora" beszél olaszul.
Ez a "signora" minden bizonnyal én vagyok.
Aztán letette. És felvilágosított (olaszul, mert hát angolul még mindig nem tud), hogy hétfőn 3/4 9-kor várnak minket az óvodában. Jön ő is, mert az óvónéni aggódik amiatt, hogy én nem tudok olaszul.
Hurrá! Jöjjön! Én csak örülök!
És kezdte sorolni, hogy mit is kéne vinni. Ez a téma nem ért váratlanul, mert már szeptember elején kaptunk egy listát:

Őszintén szólva arra fel voltam készülve, hogy "Kedves Anyuka! Legyenek szívesek, holnapra hozzanak egy asciugamano-t!" Sőt, még a bicchiere di plastica (műanyag pohár) sem kavart fel túlságosan - bár egy kicsit a magyar kórházi viszonyokat juttatja az ember eszébe. Ám a lista többi részéből elsőre kb. annyit értettem, mit a kedves olvasóim jelentős többsége. Na, jó, a bianchi A4-et erősen kapiskáltam. Szerencsére van szép kéziszótárunk - amiben a listáról néhány dolog szintén nincs benne. Van ami egyáltalán nincs, van ami viszont benne van, csak "-ecske, -acska, -ocska" kicsinyítő képzőcske nélkül.

Na de a lényeg: hétfőn reggel, frissen és lelkesen biciklire pattantunk. Várakozással telin és izgatottan. Milyen jó, hogy Veronica is jött, így megtudtam, hogy melyik is a legrövidebb út biciklivel az oviba. Persze eddig mindig egy kicsit körbe mentem.  

Dezső barátnőm tapasztalt előrejelzése bevált: "Első nap az óvodában valaki mindig sír." Csak az nem mindegy, hogy Anyuka vagy Gyereke. Elárulom. Én voltam. Ja, és Veronica :-) Együtt szipogtunk és törölgettük a szemünket az udvaron, miután Lőrinc befúrta magát derékig az autós ládába - de azért mégis elkísért az ajtóig egy puszira és egy integetésre. Azt hiszem, itt volt az ideje ennek az oviba járásnak.

Ma reggel, a harmadik napon, azért annyira már nem volt felhőtlen a boldogság, de végül is együtt vigasztaltunk egy síró kisfiút - magyarul. Aztán délben el se akart jönni.

Holnaptól bent is ebédel, de utána aludni hazajön.

Meglátjuk. Nyilván nem lesz minden napja méznyalás. De amit ő még nem tud: innen kezdve a következő hat-hét évtizedben reggelente  - örömmel vagy sírva, de - menni kell.