Év vége, év eleje – avagy ki tud ilyen időkben blogolni???

Mert ezek a hetek is megérnek pár sort, valamint szeretném megnyugtatni lelkes olvasóink közül az aggódókat, élükön Kovács Gyuri bácsival, hogy nem hagytuk abba a blogot! 

Alig múlt el a karácsony, intenzíven növelni kezdtük az egy négyzetméterre jutó lábak számát a lakásban. Volt már ugye tizenhat, mert mi hárman plusz Csilla két-két lábbal, valamint a két kutya fejenként néggyel. Ehhez terveztük még Dezsőék lábait, KlukkLaciéval kiegészülve – ami újabb tíz, az már huszonhat. De biztos, ami biztos, szereztünk még két teknőst is, próbaidőre. 

Történt ugyanis, hogy pont rosszkor néztünk ki az ablakon. Éppen akkor, amikor a felettünk lakó angol zenetanárnő, aki alaphelyzetben két lányával, egy kutyával, két macskával, és a már jelzett két teknősbékával (ami persze helytelen, mert nem béka csak teknős) lakik egy fedél alatt, felkerekedett, néhány napos kis év végi kiruccanásra, úgy 5-600 km-rel délebbre. Fenti létszámuk kiegészült két hajlott korú (és ha jól hallottuk hajlott hallóképességű) nagyszülővel, egy nővérrel és annak kutyájával. Több menetben hordták a cuccot, nagyszülőt, az állatsereget, a kutya-macska tápot és egy félig töltött akváriumot lötyögtetve a két békát. Na, ezt már nem tudtuk tovább nézni, és kiszóltunk, hogy ugyan, legalább a békákat hagyják itt nekünk, olyanunk még nincs. Következett egy kis szabódás, a szemén látszott, hogy „jajj, de jó is lenne!”, de közben meg a kétely, hogy hát mégiscsak, nem angolhoz méltatlan tolakodás-e a szomszédra hagyni a teknősöket. Végül az az érvünk győzött, hogy „hagyd itt nyugodtan, jó íze lesz tőlük a levesnek!”. Ez hatott. Jöttek a békák, a tápok, a lámpák, a vízkezelő vegyszerek.

Így lett a lábak száma harmincnégy az év végére.

A karácsonyfát kitettük a kertbe. Ezáltal a cinkék is örvendeztek a Lócival együtt sütött mézeskalácsnak. A szaloncukrot szerencsére nem tudták kicsomagolni.

   

Kétlábú barátainkat és magunkat két turnusban etettük, a teknősöknek pedig hamarosan az egyik bidében rendeztünk be éttermet. Ennyit a vízkezelésről, meg a temperált vízben rohadozó halmaradékokról, és annak szagáról. Ezt utóbb, az éleket kissé lekerekítve „lavórnak” meséltük.

 És ettünk, ittunk, dumáltunk hajnalig.

A hét végére még KlukkLaci haját is sikerült ledumálni a fejéről!

Végiglátogattuk Gorgonzola szinte összes Betlehemjét, 

meg kirándultunk Milánóba és megnéztük végre az Utolsó vacsorát. Ami szintén megérne egy önálló fejezetet, de ez most kimarad. Ki-ki kíváncsisága mértéke szerint ollózza össze a már mások által leírtakból, illetve jöjjön és nézze meg magának.  

És kirándultunk Bergamoba, mert oda muszáj. Mert Bergamo szép. 

 

csak néha kicsit meredek... 

Mindkét állítás igazát megtapasztalhatja aki eljön hozzánk, mert Bergamot felvettük a kötelező programba. 

Oda szintén két csoportra oszolva kirándultunk, mert kilencen az egy autóban (gyereküléssel, tolókocsival) nehézkes lett volna. Így lett autós és vonatos szekció. Hogy a mozgásunk mennyire nem volt egyenes vonalú és egyenletes, ez már az oda úton megmutatkozott. Ugyanis közvetlen vonat nem jár, Treviglio-ban át kell szállni. És a mi vonatunk az egyes vágányról indult. Azt az apróságot, hogy Treviglioban két darab egyes vágány is van (úgymint külső és belső), sajnos, akkor sikerült tisztázni, amikor még éppen láttuk a Bergamoba tartó vonat végét. Miután teljesen eltűnt a szemünk elől, először is telefonáltunk az autós szekciónak, hogy ne siessenek. Nem siettek. Még otthon voltak. Utána megismerkedtünk a resti kínálatával. Kiderült, hogy a caffè corretto, amiről addig annyit tudtam, hogy valami alkoholtartalmú „feljavított” kávéféleség, egyrészt nem jelentősen drágább a sima kávénál, másrészt a resti rövidital kínálatából szabadon választható, hogy mivel javítják.

Bergamo is, és a helyi pékség is hozta amit vártunk.

Aztán a hazaútra kissé átrendeződött az autós és vonatos szekció összetétele.  Így arról, hogy pontosan hány vargabetűt írtak le a hazabuszozó-vonatozók, és pontosan ki és hogyan is tette fel az azóta elhíresült kérdést, szépen, hangosan és tagoltan a buszsofőrnek: „back-megyünk?” – nem is tisztem beszámolni, hiszen nekem csak a könnyezve röhögés része jutott, amikor elmesélték. Ahogy azt is, hogy hogyan faggatták a megszeppent helyieket az iránt érdeklődve, hogy merre van a „play-station”. Ezek után azt én már nem is pontosan tudom, hogy végül hogy is keveredtek haza, miután még viharsebesen leszálltak Treviglio-alsón, Treviglio helyett, tévedésből. De mindezt nem hagyhattam naplózatlanul.

Aztán elmúlt az óév is, és kezdődött az új. 

Először a teknősök mentek haza, aztán január másodikától Gyuri is elkezdett bejárni dolgozni. Harmadikáig. Akkor esett egyet a motorral, egy, a reggeli félhomályban orvul meglapuló kátyúban. 

Ezt mi csak este tudtuk meg, sürgősségi ambulancia és röntgen után, amikor hazajövet (motorral, persze) beszólt a kaputelefonon, hogy valaki vigye ki neki a Csilla járókeretét. Néhány zúzódás könyök és térd tájon, illetve a jobb lábfejében valamelyik lábközépcsontja eltört. Még jó, hogy Csilla még itt volt, és személyesen tudta megosztani járókeret használati tapasztalatait. 

Aztán hazarepült Csilla, majd szombat hajnalban a már megörökített nagy malpensa-i futás után a többiek. 

Így a lábak száma visszatért az eredeti tizennégyre – és állandósult.

A hétfő már igazi rendes hétfő … lett volna. De Lőrinc, aki addigra épp kilábalni látszott az óvodából október óta begyűjtött összes bacilusból, vasárnapra belázasodott. Annyira, hogy öt napig az ágyból ki se akart kelni. Hat óránként itattuk vele a paracetamolt, ha elfelejtettük a 39,5 hamarosan figyelmeztetett. Hétfőn felhívtam a gyerekorvost, mit gondol ő erről. Azt gondolta, hogy jól csináljuk amit csinálunk, folytassuk csak így tovább. Ha újabb két nap múlva sem változik, hívjam fel újra, akkor megnézi. 

Így aztán a bejárat fölé virtuálisan kiírtuk, hogy „Kórház”, a hálószobára „Gyerekosztály”, a kisszobára „Baleseti sebészet”. Utóbbiban nem csak gyógyulás zajlott, hanem munka is, úgy kb. napi 10-12 órában, mert egy lábközépcsont-törés még nem akadálya a telefonkonferenciáknak és e-mail-en bonyolított klinikai vizsgálat-bonyolításnak. Az nem pontosan definiálható, hogy a konyhaajtó fölött melyik felirat is volt olvasható „Nővérpult” vagy „Idegosztály”. Vagy időnként mindkettő.

Aztán ez is elmúlt, ahogy az internetünk is. Máig ismeretlen okból. Maradt a régi USB-s mobilinternet, ami hol nem működik, hol meg lassú, mint csiga az akácerdőben.  Így végképp elérkezettnek éreztük az időt, hogy komoly erőfeszítéseket tegyünk annak érdekében, hogy dróton jöjjön hozzánk a net. Ennek persze volt néhány nehézsége. 

Például az, hogy nehezen nyeltük le, hogy internetünk csak úgy lehet, ha előfizetünk vonalas telefonra is. Aztán amikor ezen úgy-ahogy túltettük magunkat, akkor nem tudtunk kapcsolatba lépni a szolgáltatóval. Próbáltunk az interneten megrendelni a szolgáltatást, mint látszólag legegyszerűbb és a T. Szolgáltató által leginkább preferált megoldás. Ez ott akadt el, hogy a személyi igazolvány (vagy útlevél!) számának megadása után egy listáról ki kellett választani, hogy a nevezett dokumentumot mely olasz város hatósága adta ki. Budapest nem olasz város, és ha nem választok semmit, akkor hibaüzenettel visszadob. Ahányszor csak akarom.

Aztán próbáltuk felhívni az ügyfélszolgálatot, azzal a nagy ravasz tervvel, hogy megvárjuk, amíg az automata azt mondja, hogy „if you speak English, press X” és akkor majd jól megnyomjuk azt a bizonyos X-et – na, ilyet itt nem mond az automata. Ekkor még ravaszabbra váltottunk: felhívtuk, vártunk egy bármilyen ügyintézőt és megkérdeztük tőle, hogy „parla inglese?” Naná, hogy nem parla.

Közben kísérleteztünk az ügyfélszolgálati iroda személyes felkeresésével is, de mivel remekül működő telefonos és internetes ügyfélszolgálatuk van, lényegében bármit el lehet intézni néhány klikkeléssel, ezért ügyfélszolgálati iroda nem nagyon van. Ez látszik a weblapjuk megfelelő oldalán, ahol térképpel, pontos címmel felsorolják a választott régió összes ügyfélszolgálatát. Gorgonzolaban pl. egyáltalán nincs is. Gyuri egy alkalommal kísérletet tett a szomszéd kisvárosban, ahol meg se találta a megadott irodát. Ez akkor volt, amikor már rövid távokon egész jól üzemelt a törött lábtőcsontja, de még azelőtt, hogy a hegyesebbik kutyakefével széthasította volna a keze fejét, amiből megint sürgősségi osztály, meg kötözés lett, meg vérfolt mosás falról, padlóról.  

Végül egy délelőtt, amikor Lóci már ismét óvodás volt, elindultam egy részletes listával és a forduljbalrával, egyre táguló körben bejárni az ügyfélszolgálatok vélt helyeit. Találtam is, 3-4 településsel arrébb egy kedves kis nyomtatópatron és mobiltelefon boltot, akik mellesleg több mobilcég, illetve a vonalasok képviseletét is ellátják. Itt végre sikerült. Mindent kitöltöttünk, lefénymásolta, aláírtam. Egyeztettünk, hogy következő hét kedden 10:30 és 11:30 között jön a technikus fel- és beszerelni, meg installálni. Ezt utóbb még sms-ben is megerősítették, illetve az időpont közeledtével még fel is hívtak, hogy ugye akkor, az jó nekünk. Jó hát. Meg is voltunk hatódva ezt a precizitást látva.

Aztán hétfőn reggel fél kilenc körül, amikor Lőrinccel az oviba indultunk, megszólít a házmesterünk, Pino, hogy a Telecom-osok minket keresnek. Mondtam, hogy ááá, az lehetetlen, minket majd holnap 10:30 és 11:30 között fognak keresni. 

Én tévedtem, ő tudta jól. 

De végül is kedd délutánra már lett netünk is, meg olasz telefonunk is. Meg magyar is. De ezt már megírtam.

Még egy kis karácsonyi maradék

Amiről én is lemaradtam, mivel pont aznap repültem haza, és így csak felvételről láttam. Hála, a néha kissé reszkető kezű operatőrnek - akinek nyilván a meghatottságtól reszketett a keze időnként.
Íme egy kis ízelítő:

Távolodó ünnepek - de most már tényleg nagyon - folytatás, mert megígértem

Karácsony

Ahogy elkezdődött az adventi időszak, megjelentek a fényfüzérek a házakon és a kertekben - még kivilágított szánt is láttunk, csak a világító rénszarvas csorda hiányzott előle.
Közben az utolsó fűnyírás után nagyjából egy héttel leesett 20 cm hó. Ez, és a mi udvarunkat is díszítő fények tényleg karácsonyi hangulatot varázsoltak.

A többit itt találod: 

https://picasaweb.google.com/molnar.lorinc.daniel/CascinaMirabelloNeve?authkey=Gv1sRgCLmS6K_66bepRg

  

Lőrincnek ez volt az első igazi hó-élménye. A tavalyi se volt rossz, de akkor még inkább csak csodálkozó érdeklődéssel nézte ezt a furcsa, hideg fehér izét. Most már tudta magától is, mit is kell vele csinálni: belefeküdni, megenni (anyai intelem egy-két nappal a havazás után: "rendben, megeheted, de csak azt ami nem sárga!"), hógolyót dobálni, hóembert építeni, stb. Építettünk is egy csinosat, mindjárt a konyhaablakkal szemben:

A feje akkorára sikerült, hogy a vasalódeszkán kellett felgurítani a testére, mert emelni nem lehetett.

Érdekes, hogy nem találkoztunk karácsonyi piaccal. Illetve láttam egy-két plakátot, hogy a szomszéd városban egyik vagy másik szombaton vagy vasárnap lesz valami karácsonyi kirakodás. De azzal a fajtával, amit mi is valószínűleg a németek felől importáltunk,  ami egy hónapon keresztül kitelepül a főtérre, és ahol esténként forralt bort szorongatva lehet pletykálkodni a kollégákkal, ismerősökkel, otthoni/külföldi barátokkal, miközben az ember remek ajándékokat talál (magának) - na, azzal nem találkoztunk. 

Volt "cserében" Betlehem. Meglepően sok. Kicsik, nagyok, kint és bent. Még az olaszórán is elkapott az egyik lengyel apáca, akarnék-e papírból hajtogatható Betlehemet venni Lőrincnek. Akartam, persze. Igaz, odáig már nem jutottunk, hogy kivágjuk, összehajtsuk, de sebaj, jó lesz jövőre.

Az egyik kedvencünket az egyik családi ház kertjében óvodából hazafelé jövet kellett megnézni nagyjából naponta.

 A másik kedvenc a Martesana partján épült.

De volt az udvarunkban is egy igencsak részletgazdag példány, amit az egyik tulajdonos alkotott a lakásuk elé. Ezen a figurák mozogtak is, a patakban igazi víz folyt és forgatta a malom kerekét.

Az otthoni karácsonyokhoz képest feltűnő különbség leginkább az volt, hogy elenyésző mértékben volt csak kereskedelmi jellege ennek a karácsonynak. Persze, lehet, hogy másképp láttam volna, ha bent laknánk Milánóban. De meglepő volt, hogy még dec. 22. szombaton délután is simán bejutottam a bevásárló központ parkolójába, sőt a hipermarketbe is. Ahol nem voltak többen, mint egy átlagos vasárnapon. A pénztárnál nagyjából hárman álltak  előttem - és nekem volt a legpúposabb a kosaram. Látszott, csak én hiszem azt, hogy a következő hat hetet a spájzból kell túlélni és aki nem készül fel, éhen hal...

Éhen mi se haltunk. Persze a "mit is együnk szent karácsony alkalmából?" kérdés kicsit érdekes volt. Leginkább, amikor kezdtem sorra venni, hogy mit is szoktunk otthon ... és azokhoz mit is nem lehet itt venni. A legszebb talán az a jelenet volt, amikor a szomszédos zöldség árus cascina tulajdonosát, Lucianát faggattam arról, hogy vajon ismerik-e a világnak ezen a felén savanyú káposztát. A jelenet egy idő után erősen emlékeztetett a Picasso kalandjai c. film azon epizódjára, amikor az ifjú Picasso a főbérlőjétől az "aqua" iránt érdeklődik. És a végkifejlet is azonos volt: "no". 

Sebaj, majd eszünk panettonet!

Végül ettünk halászlét egész másként - elvileg úgy ahogy ezt a marseille-i halászok csinálják (mert az olyan autentikus itt Gorgonzolában...) ropogós, friss, meleg kenyérrel. Utóbbit az egyik szomszédnak köszönhetjük. 23-án éjjel ugyanis bekopogott egy rekesz mindenféle kenyérrel. A felesége az egyik nagy közértben dolgozik a közelben és valószínűleg a nyakukon maradt egy csomó, amit aztán szétosztottak. Ipari menyiséget kaptunk, minden tiltakozás ellenére, amit aztán - kárba ne vesszen - beszuszakoltam a mélyhűtőbe. Ahonnan az elkövetkező napokban mindig az éppen fogyasztandó mennyiség került át a sütőbe. Ami, mint kiderült, nem csak gatyaszárításban jeleskedik, de ropogós friss kenyeret is tud csinálni a fagyosból percek alatt.

A panettone meg megmaradt reggelire, mert vacsorára már belénk se fért.

Ajándék téren igazán sikerült kitalálnunk mindenki gondolatát :-)

Az autózós szőnyeg akkora siker, hogy még mindig naponta többször hangzik el a kérdés: "Mami, tudsz versenyezni?" És akkor aztán igazán nyomós ok kell ahhoz, hogy felmentést kapjak. Mert még az "Apa biztosan tud!" sem lehet kibúvó, hiszen a legjobb hárman együtt. Úgy, ha két autó netán karambolozik, mindig van egy segítő harmadik.

Na, innen folytatom legközelebb az év végét és elejét. De előbb alszom rá egyet.

  

GYORS HÍREK

1.
Kedd óta van igazi, rendes, drótos internetünk!! (az utóbbi két hétben lényegében már semmilyen se volt)
Ez egyúttal azt is jelenti, hogy van igazi olasz vonalas telefonunk (ez kikerülhetetlen volt), de ami a lényeg, hogy van igazi budapesti vonalas telefonunk is!!! (lassan annyi telefonunk van, hogy mi se tudjuk követni...)
A szám pedig, amin hívni lehet miket, budapesti tarifáért (automatikus tárcsázó szoftverek ellen titkosítva):

első karakter: a három négyzete,
második és harmadik karakter: többségünk ebben az évszázadban született,
negyedik karakter: ennyi testőr tevékenykedik Rejtő Jenő regényében, Afrikában,
ötödik és hatodik karakter: így is jelölik néha a WC-t,
hetedik karakter: a legkisebb valódi prímszám négyzete.

Az első telefonáló vendégünk itt, a folyóparti vendéglőben egy vacsorára.
A másodikat a helyi pizzázó kiváló pizzái várják.
A harmadiknak felajánljuk azt, amit  a hűtőnkben talál.

A játékban természetesen mindazok nem vehetnek részt, akik telefonszáma a kimenő hívásaink közt már szerepel. :-)

2.
Megtaláltam hol árulnak tejfölt!!!!!

3.
Most, hogy van internetünk, ez a kis kitérő után, igyekszem a blogot ott folytatni, ahol legutóbb abbahagytam.
Addig is szép álmokat, jó éjszakát!

Távolodnak az ünnepek

És valamiféle űrt hagynak maguk után.
Ahogy hirtelen csend ül a házra a barátok, rokonok távozásával is.
Ma reggel, a Nagy Hajnali Reptéri Rohanás után amolyan "dülöngél egy nagykabát" hangulatom lett. Visszafelé be is kellett "dülöngélnem" egy út menti kávéra, hogy az elmúlt napok 5-6 órás alvásai ellenére azért hazataláljak.
Ma a távolságok olyan döbbenetesen kicsik, hogy a felcímkézett poharak még el sem foglalták helyüket a mosogatógépben, a cipőtalpakból kipergett sarat még fel se söpörtük, amikor már befutottak a telefonhívások: "Rendben leszálltunk Budapesten".
Na, de ezt "a szél lassan elfújja" hangulatot annyian megénekelték már előttem, és annyival jobban, mint ahogy én tenném prózában, hogy ugorjunk is gyorsan, az utóbbi néhány, pörgősen elszaladt hét elejére.

Mondjuk ide:

Katalin nap után egy héttel máris advent első vasárnapja volt, és azóta pörögtek az események. Na, nem mintha addig az unalom fenyegetett volna bármelyikünket :-)
Katalin nap, illetve az az egész hétvége ünnep volt Gorgonzolában, mint kiderült, immár 228. (!) alkalommal került megrendezésre a Fiera di Santa Caterina, azaz Gorgonzola védőszentjének, Szent Katalinnak ünnepe.

 Ismét ellepték az utcákat az árusok, hasonlóan, mint a sajt fesztiválon, csak most a műfaj volt kissé más: több édesség, kevesebb sajt és sonka, és ezen belül is már lényegében a karácsonyi édességek domináltak.

De volt vurstli, dodgem-mel és körhintával, meg állatsimogató is, kecskék, birkák, pónik, még láma is. Megnéztük, nem sötétkék a szeme.
A Katalin tiszteletére felkerült díszítmények már le se kerültek, hiszen egy hétre rá máris advent volt. És hamarosan felbukkantak kertekben és lakásokban egyaránt a feldíszített karácsonyfák. Sokáig nem is értettem, mit keres mindenhol már december elején a karácsonyfa.
Aztán lassan összeállt. Itt ez az egész karácsonyi ünnepkör kicsit más hangsúlyokkal terül el a naptárban december elejétől január elejéig. Például december 8. ünnep, annyira, hogy munkaszünet is. Mi otthon, azt se nagyon tudjuk mi fán terem, itt pedig gyakorlatilag a karácsony kezdete, december 8. a szeplőtelen fogantatás ünnepe.
Viszont nincs Mikulás. Nálunk persze volt, csak mikulás csokit nem volt egyszerű keríteni. Lett. Pontosabban Babbo Natale-s csoki, mert hiszen itt karácsonykor nem a Jézuska, hanem személyesen Babbo Natale hozza az ajándékokat, aki egyébként alkatilag és kellékeiben a mi Mikulásunk ikre, csak 18 nap késése van.
És egyre gyanúsabban fogyott az amúgy sem feltűnően sok fenyőfa az egy szem közértben, ahol egyáltalán láttam. Végül a 17-i hazautazás előtt nagy sietve vettem meg, attól félve, hogy mire 18-án visszajövök, már nem is kapok. Micsoda hülyeség. Karácsony előtt elfogy a fenyőfa??? Kicsit később, 22-én az IKEA-ban járva döbbenten néztem, hogy a faárus zárva, és a kiírás leginkább azzal foglalkozott, hogy mikor lehet visszahozni a fát. Aztán megtudtam: itt a faállítás napja december 8. Tehát aki nem vett és díszített december 17-ig, pláne 22-ig, az már nem is fog. Otthon se állít senki fát január elején.

Közben rohantak a napok, de kész lett a konyha festése és került egy szekrény a nappaliba, sőt, még egy kanapét is leltem végre, Monza-ban, nem is a világ végén, bár először el se akartam menni megnézni, mert az eladó csajszi azt írta, elhozni csak január elején lehet, amikor ő kiköltözik jelenlegi lakásából. Na, gondoltam, kenje a hajára, hiszen nálunk a lakótársak létszáma decemberben tetőzik, akkor szeretnénk valamire ülni, feküdni. Végül csakis azért mentem el, olyan igazi sünis-fűnyírós hangulatban, hogy találjak valami jó kis kivetni valót, a magam megnyugtatására, amiért úgyse kéne. Ilyet nem találtam. Ellenben az eladó egyetemista leányzó kimondottan szimpatikus volt, a kanapé oldala átszerelhető balról jobbra, állapota rendben. És aggódó kérdésemre a válasz: "Elhozni? Bármikor! Mikor szeretnénk? És az ár, 160 euró megfelel nekünk?" Erre nem is tudtam, mit feleljek. A neten még 180-ért hirdette.
Így lett a sárga szobánkban egy sárga kanapénk. Ismét a háziak furgonját kapva kölcsön, a szállításhoz, pont ráfért - már Csilla is itt volt amikor elhoztuk. Vele együtt kentük végig kárpittisztítóval.  

17-18-án villámlátogatást tettem otthon. Lényegében azért mentem, hogy Csilla ne egyedül jöjjön élete első repülőútján, hiszen egyikünk se tudta, hogy működik ez az egész mozgássérült asszisztencia fapadoséknál, vagy bárhol. Aztán persze lett fodrász és fogorvos villámlátogatás is a szűk 36 órás otthonlétben.
A mozgássérült segítésről pedig csak jót mondhatok. Nem fapados színvonalon működött a dolog. A tolókocsit ingyen szállították, sőt még ezen felül egy járókeretet is, feladott csomagként. Egészségügyi személyzet kíséri át az erre szorulót, már a biztonsági ellenőrzésen, aztán ki a kapuhoz. Ott rögtön beelőztük a sorban állókat, és liften kísértek le a földszintre, ahol a géphez menő busz mellett egy speciális kocsi várt. A beszálláshoz rámpát eresztett az aszfaltig, majd a repülőhöz kiérve az egész kocsiszekrény felemelkedett a repülő ajtajáig. Ott, a gépkocsivezetővel már két fősre duzzadt segítő személyzet átültette Csillát a saját kocsijából egy spéci keskeny változatra, ami elfér a gépen a széksorok közti folyosón. Utána a tolókocsi még gyorsan bepattan a csomagtérbe. A gépen aztán várta az ablak mellett egy neki fenntartott ülés. Nyilván nem a panoráma élvezet miatt, hanem logisztikai okból, hiszen a célállomáson is utolsónak száll le, megvárva az asszisztenciát és a csomagtérből érkező tolókocsit, így ha beljebb ülne, akkor valaki mást is várakozásra kényszerítene.
A bergamói reptéren aztán ugyanez zajlott fordítva, majd kitolták a zsebkendő lobogtató kapuig. Onnan már csak nekem kellett elkirándulni az autóért az olcsó parkolóba, majd irány haza.

Most viszont irány aludni, és majd innen folytatom a távozó ünnepek felidézését.
Addig is jó éjszakát!
 

Kedves Év Végi Szállóvendégeink!

A fotókat ide tudjátok feltölteni:
picasaweb.google.com
felhasználó: backmegyunk@gmail.com
jelszó: az állomás "neve"2012 (egy szóba írva)

A tárhely teljesen üres, mindenki töltögethet eredeti méretben.

A többiek meg, egyelőre minden válogatás nélkül, ömlesztve, megtekinthetik a műveket itt: https://picasaweb.google.com/114271149323443502400/2013Januar5
és itt:

meg itt:



Addig is jó éjszakát, szép álmokat!

Kedves Olvasó Barátunk!

Innen is kívánunk nagyon békés karácsonyt nektek! Ha túl vagyok a bouillabaisse (na jó, halászlé) főzésen igyekszem beszámolni, hogy milyen is itt az ünnep. Addig is egy kis előzetes: