Mert ezek a hetek is megérnek pár sort, valamint szeretném
megnyugtatni lelkes olvasóink közül az aggódókat, élükön Kovács Gyuri bácsival, hogy nem hagytuk abba
a blogot!
Alig múlt el a karácsony, intenzíven növelni kezdtük az egy
négyzetméterre jutó lábak számát a lakásban. Volt már ugye tizenhat, mert mi
hárman plusz Csilla két-két lábbal, valamint a két kutya fejenként néggyel.
Ehhez terveztük még Dezsőék lábait, KlukkLaciéval kiegészülve – ami újabb tíz,
az már huszonhat. De biztos, ami biztos, szereztünk még két teknőst is,
próbaidőre.
Történt ugyanis, hogy pont rosszkor néztünk ki az ablakon. Éppen
akkor, amikor a felettünk lakó angol zenetanárnő, aki alaphelyzetben két
lányával, egy kutyával, két macskával, és a már jelzett két teknősbékával (ami
persze helytelen, mert nem béka csak teknős) lakik egy fedél alatt, felkerekedett,
néhány napos kis év végi kiruccanásra, úgy 5-600 km-rel délebbre. Fenti
létszámuk kiegészült két hajlott korú (és ha jól hallottuk hajlott
hallóképességű) nagyszülővel, egy nővérrel és annak kutyájával. Több menetben
hordták a cuccot, nagyszülőt, az állatsereget, a kutya-macska tápot és egy
félig töltött akváriumot lötyögtetve a két békát. Na, ezt már nem tudtuk tovább
nézni, és kiszóltunk, hogy ugyan, legalább a békákat hagyják itt nekünk,
olyanunk még nincs. Következett egy kis szabódás, a szemén látszott, hogy „jajj,
de jó is lenne!”, de közben meg a kétely, hogy hát mégiscsak, nem angolhoz
méltatlan tolakodás-e a szomszédra hagyni a teknősöket. Végül az az érvünk
győzött, hogy „hagyd itt nyugodtan, jó íze lesz tőlük a levesnek!”. Ez hatott.
Jöttek a békák, a tápok, a lámpák, a vízkezelő vegyszerek.
Így lett a lábak száma harmincnégy az év végére.
A karácsonyfát kitettük a kertbe. Ezáltal a cinkék is
örvendeztek a Lócival együtt sütött mézeskalácsnak. A szaloncukrot szerencsére
nem tudták kicsomagolni.
Kétlábú barátainkat és magunkat két turnusban etettük, a
teknősöknek pedig hamarosan az egyik bidében rendeztünk be éttermet. Ennyit a
vízkezelésről, meg a temperált vízben rohadozó halmaradékokról, és annak
szagáról. Ezt utóbb, az éleket kissé lekerekítve „lavórnak” meséltük.
És ettünk, ittunk, dumáltunk hajnalig.
meg kirándultunk Milánóba és megnéztük végre az Utolsó
vacsorát. Ami szintén megérne egy önálló fejezetet, de ez most kimarad. Ki-ki kíváncsisága
mértéke szerint ollózza össze a már mások által leírtakból, illetve jöjjön és
nézze meg magának.
És kirándultunk
Bergamoba, mert oda muszáj. Mert Bergamo szép.
csak néha kicsit meredek...
Mindkét állítás igazát megtapasztalhatja aki eljön hozzánk, mert Bergamot felvettük a kötelező programba.
Oda szintén
két csoportra oszolva kirándultunk, mert kilencen az egy autóban (gyereküléssel,
tolókocsival) nehézkes lett volna. Így lett autós és vonatos szekció. Hogy a
mozgásunk mennyire nem volt egyenes vonalú és egyenletes, ez már az oda úton
megmutatkozott. Ugyanis közvetlen vonat nem jár, Treviglio-ban át kell szállni.
És a mi vonatunk az egyes vágányról indult. Azt az apróságot, hogy Treviglioban
két darab egyes vágány is van (úgymint külső és belső), sajnos, akkor sikerült
tisztázni, amikor még éppen láttuk a Bergamoba tartó vonat végét. Miután
teljesen eltűnt a szemünk elől, először is telefonáltunk az autós szekciónak,
hogy ne siessenek. Nem siettek. Még otthon voltak. Utána megismerkedtünk a
resti kínálatával. Kiderült, hogy a caffè
corretto, amiről addig annyit tudtam, hogy valami alkoholtartalmú „feljavított”
kávéféleség, egyrészt nem jelentősen drágább a sima kávénál, másrészt a resti rövidital
kínálatából szabadon választható, hogy mivel javítják.
Bergamo is, és a helyi pékség is hozta amit vártunk.
Aztán a hazaútra kissé átrendeződött az autós és vonatos
szekció összetétele. Így arról, hogy pontosan hány vargabetűt írtak le a
hazabuszozó-vonatozók, és pontosan ki és hogyan is tette fel az azóta elhíresült kérdést,
szépen, hangosan és tagoltan a buszsofőrnek: „back-megyünk?” – nem is tisztem
beszámolni, hiszen nekem csak a könnyezve röhögés része jutott, amikor
elmesélték. Ahogy azt is, hogy hogyan faggatták a megszeppent helyieket az
iránt érdeklődve, hogy merre van a „play-station”. Ezek után azt én már nem is pontosan
tudom, hogy végül hogy is keveredtek haza, miután még viharsebesen leszálltak Treviglio-alsón,
Treviglio helyett, tévedésből. De mindezt nem hagyhattam naplózatlanul.
Aztán elmúlt az óév is, és kezdődött az új.
Először a
teknősök mentek haza, aztán január másodikától Gyuri is elkezdett bejárni
dolgozni. Harmadikáig. Akkor esett egyet a motorral, egy, a reggeli
félhomályban orvul meglapuló kátyúban.
Ezt mi csak este tudtuk meg, sürgősségi ambulancia
és röntgen után, amikor hazajövet (motorral, persze) beszólt a kaputelefonon,
hogy valaki vigye ki neki a Csilla járókeretét. Néhány zúzódás könyök és térd
tájon, illetve a jobb lábfejében valamelyik lábközépcsontja eltört. Még jó,
hogy Csilla még itt volt, és személyesen tudta megosztani járókeret használati
tapasztalatait.
Aztán hazarepült Csilla, majd szombat hajnalban a már
megörökített nagy malpensa-i futás után a többiek.
Így a lábak száma visszatért
az eredeti tizennégyre – és állandósult.
A hétfő már igazi rendes hétfő … lett volna. De Lőrinc, aki
addigra épp kilábalni látszott az óvodából október óta begyűjtött összes
bacilusból, vasárnapra belázasodott. Annyira, hogy öt napig az ágyból ki se akart
kelni. Hat óránként itattuk vele a paracetamolt, ha elfelejtettük a 39,5
hamarosan figyelmeztetett. Hétfőn felhívtam a gyerekorvost, mit gondol ő erről.
Azt gondolta, hogy jól csináljuk amit csinálunk, folytassuk csak így tovább. Ha
újabb két nap múlva sem változik, hívjam fel újra, akkor megnézi.
Így aztán a
bejárat fölé virtuálisan kiírtuk, hogy „Kórház”, a hálószobára „Gyerekosztály”,
a kisszobára „Baleseti sebészet”. Utóbbiban nem csak gyógyulás zajlott, hanem
munka is, úgy kb. napi 10-12 órában, mert egy lábközépcsont-törés még nem akadálya
a telefonkonferenciáknak és e-mail-en bonyolított klinikai
vizsgálat-bonyolításnak. Az nem pontosan definiálható, hogy a konyhaajtó fölött
melyik felirat is volt olvasható „Nővérpult” vagy „Idegosztály”. Vagy időnként
mindkettő.
Aztán ez is elmúlt, ahogy az internetünk is. Máig ismeretlen
okból. Maradt a régi USB-s mobilinternet, ami hol nem működik, hol meg lassú,
mint csiga az akácerdőben. Így végképp
elérkezettnek éreztük az időt, hogy komoly erőfeszítéseket tegyünk annak
érdekében, hogy dróton jöjjön hozzánk a net. Ennek persze volt néhány
nehézsége.
Például az, hogy nehezen nyeltük le, hogy internetünk csak úgy
lehet, ha előfizetünk vonalas telefonra is. Aztán amikor ezen úgy-ahogy túltettük magunkat, akkor nem
tudtunk kapcsolatba lépni a szolgáltatóval. Próbáltunk az interneten megrendelni a szolgáltatást, mint látszólag
legegyszerűbb és a T. Szolgáltató által leginkább preferált megoldás. Ez ott
akadt el, hogy a személyi igazolvány (vagy útlevél!) számának megadása után egy
listáról ki kellett választani, hogy a nevezett dokumentumot mely olasz város
hatósága adta ki. Budapest nem olasz
város, és ha nem választok semmit, akkor hibaüzenettel visszadob. Ahányszor
csak akarom.
Aztán próbáltuk felhívni az ügyfélszolgálatot, azzal a nagy
ravasz tervvel, hogy megvárjuk, amíg az automata azt mondja, hogy „if you speak
English, press X” és akkor majd jól megnyomjuk azt a bizonyos X-et – na, ilyet itt nem mond az automata. Ekkor még ravaszabbra váltottunk: felhívtuk, vártunk egy
bármilyen ügyintézőt és megkérdeztük tőle, hogy „parla inglese?” Naná, hogy nem
parla.
Közben kísérleteztünk az ügyfélszolgálati iroda személyes
felkeresésével is, de mivel remekül működő telefonos és internetes
ügyfélszolgálatuk van, lényegében bármit el lehet intézni néhány klikkeléssel, ezért
ügyfélszolgálati iroda nem nagyon van. Ez látszik a weblapjuk megfelelő
oldalán, ahol térképpel, pontos címmel felsorolják a választott régió összes
ügyfélszolgálatát. Gorgonzolaban pl. egyáltalán nincs is. Gyuri egy alkalommal
kísérletet tett a szomszéd kisvárosban, ahol meg se találta a megadott irodát. Ez
akkor volt, amikor már rövid távokon egész jól üzemelt a törött lábtőcsontja,
de még azelőtt, hogy a hegyesebbik kutyakefével széthasította volna a keze fejét,
amiből megint sürgősségi osztály, meg kötözés lett, meg vérfolt mosás falról,
padlóról.
Végül egy délelőtt, amikor Lóci már ismét óvodás volt,
elindultam egy részletes listával és a forduljbalrával, egyre táguló körben bejárni az
ügyfélszolgálatok vélt helyeit. Találtam is, 3-4 településsel arrébb egy kedves
kis nyomtatópatron és mobiltelefon boltot, akik mellesleg több mobilcég,
illetve a vonalasok képviseletét is ellátják. Itt végre sikerült. Mindent
kitöltöttünk, lefénymásolta, aláírtam. Egyeztettünk, hogy következő hét kedden
10:30 és 11:30 között jön a technikus fel- és beszerelni, meg installálni. Ezt
utóbb még sms-ben is megerősítették, illetve az időpont közeledtével még fel is
hívtak, hogy ugye akkor, az jó nekünk. Jó hát. Meg is voltunk hatódva ezt a
precizitást látva.
Aztán hétfőn reggel fél kilenc körül, amikor Lőrinccel az
oviba indultunk, megszólít a házmesterünk, Pino, hogy a Telecom-osok minket
keresnek. Mondtam, hogy ááá, az lehetetlen, minket majd holnap 10:30 és 11:30
között fognak keresni.
Én tévedtem, ő tudta jól.
De végül is kedd délutánra már
lett netünk is, meg olasz telefonunk is. Meg magyar is. De ezt már megírtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése